Pár szóban a barátságról

Kissé elgondolkodtam mostanában, mondhatnám elmerengtem és véleményt alkottam dolgokról. Pár napja ugyanaz jár a fejemben, miszerint létezik-e nő és férfi között igazi barátság...

Pro és kontra, persze mindenki másképp gondolja, én azt gondolom, hogy ez nem létezik. Régebben, mikor még fiatal voltam (úgy általános iskola 8. körül) volt egy fiú barátom. Elérhetetlen volt számomra mint "férfi", talán nem is voltam az esete. Reggelente együtt mentünk többen a suliba (akkor még nem voltak iskolabuszok meg kerítésig közlekedő taxik és elkényeztető apukák), szóval a másik faluba mi páran gyalog mentünk. Sőt jöttünk is. Nem 1 km-ről van szó egyébként, de mindez azért volt jó, mert tudtunk beszélgetni. Ezt a szót már kevesen ismerik, mi viszont élveztük a reggeli friss levegő minden zamatát és nem éreztük úgy, hogy fáradtak lennénk míg oda nem értünk. Óvodától kezdve egy csoportban voltam a fiúval, olyan jól megértettük egymást, szinte mesébe illően. A kamasz kor azért hozott némi változást a kapcsolatunkba. A titkaim csak ő tudta, mondhatni. Tanácsokat adtunk egymásnak, erősítettük egymás lelkét és azt hittem, örökké mellettem marad. Megtartottuk azt a távolságot, amit egy lány és egy fiú között nem könnyű. Én tiszteletben tartottam őt, a választását, a hangulatait, de titkon azért reménykedtem, több is lehet köztünk. Olyan mélységben senki sem ismert mint ő. Még az anyám sem. A középiskola eltávolított minket egymástól. Találkoztunk még a vonaton-buszon szinte minden reggel, de a fontosság egymás számára már nem volt a régi. Én elkerültem arról a helyről s bár még 1-2 alkalommal összefutottunk a városban, az egész már valahogy nem a régi kerékvágásban történt. Idegenül ültünk szemtől-szemben. S féltem. Talán ő is. Mert egymásról szinte mindent tudtunk. Féltünk a visszaéléstől, a túlzott mélységtől, amibe kettőnk kapcsolata torkollt. Mindeközben tudtuk, ez nem egy szimpla barátság. Hiszen én mindig reménykedtem, sajogtam egy árva ölelésért, ő meg túl komoly volt és amikor én voltam a keményebb úgy kimondatlanul, akkor közeledett ő. Furcsa. Egy darabig azt gondoltam, létezik ellentétes neműek igazi barátsága. Már ebben nem hiszek. Talán még azonos neműek közt sem működik. Igazi, odaadó, önzés nélküli biztos nem. 

Több tényező miatt kialakulhat egy barátság. Azonos érdeklődés, társaság, gondolkodás, belső világ, vagy egyszerű szimpátia. Ezen kapcsolatok nagy része rövid életű, mert elsatnyulnak, lényegtelenné válnak. Egyszer csak minden más fontosabb lesz. A napi meló, a pörgés, a család, a kert, a fáradtság, a lustaság és még ezer féle nyűgünk van. De mi is a lényege ennek? Megszűnik valami, ami már nem is olyan fontos. Közömbös lesz. Közönyt kezdünk érezni a másik iránt és váltunk valami másba vagy csak egyszerűen nem hívjuk már fel az illetőt. Azok a személyek, akik kibírják ezt a kört megmaradnak. De csak egy második rosta erejéig. Na ők lesznek azok, akik már többet hívnak és magadnak is eszedbe jut, hogy mi lehet vele és azt érzed, igen 1 húron pendültök. Még talán számíthatsz is rá, ha bármilyen segítségre van szükséged, ám egyáltalán nem biztos, hogy ez valójában is így van. Inkább talán csak látszat. :( Nem vagyok pesszimista, ez a tapasztalat. Férfi-nő barátság szimplán pusztán csak szexus. Inkább önzés. A férfinek azért, mert jó érzés neki, hogy van nő a másik oldalon. Gondoljatok csak bele! Miből táplálkozhat? Kölcsönös szimpátiából...aha...egy darabig. Titkok megosztása, egészen a mélységekig lelkizés, egymásra számíthatunk szlogen. Igen. Egy darabig.   De ott a mélyben az egyik fél tuti többet gondol a dologról, mint valójában van. Azt gondolja és azt hiszi, hogy mivel ő szinte mindent vagy legalábbis jóval többet tud a másikról, joga van többet is érezni. Az egyik szinte biztos, hogy titokban vágyakozik a másikra, mert kiváltságos helye van a másik életében. Lehet, hogy nem mondja ki szavakkal. Lehet. Azt hiszi birtokba vette a másikat, mert olyan mélyen ismeri és ebből már csak egy pici lépés távolság az ölelés. Szexus. Csupa-csupa szexuális tartalom és vonzódás. Vágyak, melyek birtokolják legalább az egyiküket. A legrosszabb az, mikor kettejük közül az 1ik kapcsolatot létesít. Nem futót, hanem komolyabbat. Már ahogy ebben a világban lehet ilyet. Szóval igen. A "barát" ott marad a másik oldalon és rátör a féltékenység. Egyre többször ad hírt magáról,mert a birtoklási vágy nem engedi el. Némi harag és méreg is keveredik ebbe az érzésbe, s mindezt olyan fondormánnyal, ravaszsággal szövi át, melyek csak azok számára válnak világossá, akik ezt a világot nem 1 szemmel szemlélik. Andersen művész úr rég meghalt...a naivság azonban megmaradt. Mert nekünk, akiknek nem sikerül közelebb kerülnünk a "baráthoz", csak ez maradt. Ármány. Nem nekünk sikerült az, ami a másiknak igen. Nem mi kerültünk közel az áhított személyhez pedig nálunk többet senki sem tudhat róla. De maradunk kedvesek, aranyosak, jó barátok,  hátha egyszer megkapjuk egyszer azt, ami JÁR nekünk. A barátság ugyanis feljogosít rá. Francokat! Egyszerűen csak qrva féltékenység vezérel meg a verseny szellem. Na és a szó: a legjobb barátom. Aha... ha most hallanék erről először, akkor azt mondom rá, ámen. Legyen. Elhiszem. De a nagy betűs nem ezt mutatja. Álca az egész. Ugyanolyan önámítás meg a másik ámítása. Aki nem hiszi,  járjon utána. Érdemes. Bár ehhez a felismeréshez több dolognak kell teljesülnie. Pár éve még én sem így gondoltam. De az élet, ahol és amiben élünk már csak ilyen. Birtokolnunk kell...