Lustaságom (vagy nem), de nem bírtam blogolni megint jó ideig. Bár azt hiszem így sincs sok olyan percem, amikor azt tehetek, amit szeretnék, mert egész nap meló, aztán itthon a házimunka s mire észreveszem magam, hogy a Muszáj dolgokkal foglalkoztam, eltelt a nap és már csak aludni van erőm. Nem sajnálkozás, sem nem önsajnálat, csak mégis...élet vagy nem, inkább vágyakozás arra, hogy lesz egyszer így se.
Az iroda felcuccolva, immár péntek este összeraktuk 1 kocsira és túl a város másik felén parkolt le. Hétfőtől hosszított nyitva tartás, szombati beosztás is és még több bonyolultság. De nem baj, most csupán hangosan gondolkodom. Mindent be kell vállalni azért, hogy munkahelyünk legyen és lehessen dolgozni, ebből pénzt tenni az asztalra, mert e nélkül nem lehetnek vágyaink, álmaink, csupán egy füstkarika ami úgy elszáll, hogy soha nem érinthetted meg.
Most éppen végeztem a mai főzéssel és a friss kávémat kortyolgatom, ezt is szinte orvosi utasításra, hiszen a műtétem napján reggel, mikor mindenki izgul és a szíve hevesebben ver a félelem miatt, nekem akkor is 77/60 volt a vérnyomásom és a nővér elcsodálkozva jegyezte meg, hogy én még hogyhogy élek?! A műtétem egész jól sikerült, túl vagyok az újrajárás fájdalmain, s bár még nem az igazi, vannak némi késszúrásnyi heves epizódok a lábamban, de bírom és nyelem. 3 hónapot mondott az orvos, hogy mindez elmúljon, most még csak 1-nél tartok.
Elég jól megváltozik a napi beosztásom holnaptól, reggel 20 perc séta, este úgy szintén, s nem is ezzel van a gondom, hiszen Pécsen is gyalog közlekedtem le a napi 5-6 kilométeremet, hanem azzal, hogy majd összefolynak a napok, meg kell szokni mindent, ami új és más, mint a rutin. Most kell meghúzni, dolgozni fogok lelkesen és sokat, mert a gyed nem valami nagy, inkább szájbetömés, a gyes meg egyenesen a pelenkára sem elég. Ja most nem kell azt hinni, hogy bármi (bárki) is útban van (sajnos), csak ez lebeg a szemem előtt. Az, hogy ha egyszer végre odáig jutok, akkor ne kelljen alapvető dolgokat megvonnom a picitől, ne kelljen úgy ébrednem reggel, hogy nem tudom mi lesz. Ez a világ ugyanis erről szól. Bizonytalanság, reménytelenség, elkeseredettség, nélkülözés, sóvárgás és hatalmas adag félelem. Én is tele vagyok mindezzel. Ami mégis most lelkesít az, hogy megtaláltuk (remélem többes számban beszélhetek) azt a leendő otthont, ami közös életünk mentsvára és egyben építőköve, meleg zuga és szeretetteljes kuckója lesz. Sokat nem mesélek róla, mert elmondhatatlan szavakkal az az érzés, ami bennem van a költözéssel kapcsolatban, de higgyétek el, tele vagyok várakozással és olyan mértékű motivációval, amit rég éreztem. Talán tizensok éve. Nagyon szép házacskát találtunk a belvárosban, ám mégis csendes helyen. 2 és fél szoba, nagy konyha szép konyhaszekrénnyel, bordó fürdőszoba káddal :), kamra, terasz, kis kert, udvar, garázs meg minden, amit elképzeltem egykor. Talán novemberben beköltözhetünk, annak is az elején...sok-sok tervem van, hiszen a szülők még nem ismerik egymást és én szeretném őket az új házban összehozni egy kis ebéd melletti ismerkedésre. Jöhetnek végre a barátok és a család hozzánk....:)
Nem mondom, hogy nem félek, van mikor a félelem egerei jól összerágnak és én nem tudok ellene tenni semmit, nincs olyan mérgem, amivel el tudom űzni magamtól ezen ellenségeket. Képtelen vagyok csak a pozitívat magam előtt látni, túl optimista szemlélettel nem rendelkezem s nem hiszem, hogy álomvilágban élek, mint ahogy ezt megjegyezték. Kicsit be kell csapnom magam azonban, hogy nap mint nap erősen ébredjek és az esti könnyeim felszáradjanak. Kissé groteszk a mondat, de már szinte jobb vagyok, mint Andersen. Csak a mesék vége hiányzik belőlem, "itt a vége, fuss el véle"...ezt még nem tudtam magammal elhitetni. A mesékre szükségem van. Életben tartanak. Ez a hazug hit...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése