„Tudod, amikor mosolyogsz, az egész világ sokkal jobb hely, mint egyébként.” - mondja valaki. Persze, csak legyen min mosolyogni. Egyre kevesebben tesszük ezt, hiszen nem sok alapja van, ha a világ dolgaira tekintünk. Vagy nem is kell távolabb menni, szűkítsük le saját mikrokörnyezetünkre a történéseket és megtaláljuk mindennek az okát. Ma éppen az a nap volt, hogy nem sok minden úgy alakult ahogy azt szerettem volna vagy ahogy, amennyit tettem érte. Estére azért színtisztán kiderült, hogy nem e világon élek...na mindegy, kaptam már ilyet, olyat, ez még úgysem volt... jó pap holtig tanul, én meg még azután is...
A munkahely egyébként arra is jó, hogy meghallgatom az emberek véleményét, panaszkodását, világnézetét és sokszor mélyebb dolgokról is szó esik, ami talán egészen nem is rám tartozik. Ám a magyar ember szeret panaszkodni, sajnálkozni, és azt hiszem van is miért. Munkahelyek szűnnek meg egyik pillanatról a másikra, bizonytalanság és kétségbeesés veszi úrrá magát a testen és a lelken. Eme állapotában szegény ember saját normáit, erkölcsiségét, viselkedési morálját is sokszor felülmúlja, túlfeszíti a kereteit, mert nehezen bírja az idegei a pénztelenséget, a kilátástalanságot. Majd még mesélek ezekről a dolgokról, a monológokról, miket elmondanak és sajnos nekem át kell éreznem az emberi szenvedést, mert nem tehetem, hogy ülök és bólogatok az egészre. Ugyanis én is benne vagyok az egész helyzetben ugyanúgy, itt a kis Magyarországon. Rengetegen mennek külföldre, itt hagynak lakást, szülőket, sokszor gyermekeiket is úgy, hogy míg a felnőttek dolgoznak, rájuk nagyszülők vagy ismerősök vigyáznak. Milyen élet ez kérem? Milyen élet ez, mikor el kell menni innen ahhoz, hogy legyen némi erőd és kilátásod arra, hogy nem pusztulsz el és nem pusztítod el a gyermekedet is az állandó nélkülözéssel, spórolással vagy veszekedéssel...mert hogy sok-sok kapcsolat tönkremegy (házasság is) a kemény hétköznapok súlya alatt, az állandó gondolkodás, filozofálgatás a holnapon feszültté és rideggé tesz minket. Szerintem ezt mindenki tudja. Aki tudja és ráadásul meg is teheti, az meg elmenekül. El, minél messzebb, túl árkon-bokron s határon. Azt hiszem én is mennék, bár én még megköszönhetem a sorsnak, hogy ilyen munkahelyem és ilyen körülményeim vannak, amik vannak. Azt, hogy párom is dolgozik s van egy házunk, ami nem albérlet. De mi lesz a gyerekeinkkel? Ők hova mennek majd dolgozni? Vagy egyáltalán ha megszületnek el tudok-e menni vissza dolgozni? Vagy ne is szüljek, mert az biztosabb? Hiszen már szinte büntetés (bizonyos rétegnek), ha gyermeket vállal...s ebbe most nem megyek bele, mert meglincselnek...
Miért történik az, hogy a magyar már máson nem tud spórolni, mint a kaján? Előkelő 2. helyen állunk a törökök után, ugyanis a tavalyi év ilyen időszakához képest csökkent 5százalékkal az élelmiszer fogyasztásunk. Ciki. Európa átlagfogyasztása -3 százalékkal zárt. Min lehet még meghúzni az övet? Hol tartunk, ha már a szülő felvágja az ereit és nem csak az övét? Nem tudom merre megyünk, de kétségtelen: mosolyra már kevésbé van ok. Aminek örülni lehet, azt pedig élvezzük ki, mert a mosolygás jót tesz. Neked, nekem, mindenkinek. Apró dolgokat kell találni, egy szép szivárványt, egy jó verset vagy egy apró érintést adni...amitől akár nem csak te, de a másik is mosolyog. :)
A munkahely egyébként arra is jó, hogy meghallgatom az emberek véleményét, panaszkodását, világnézetét és sokszor mélyebb dolgokról is szó esik, ami talán egészen nem is rám tartozik. Ám a magyar ember szeret panaszkodni, sajnálkozni, és azt hiszem van is miért. Munkahelyek szűnnek meg egyik pillanatról a másikra, bizonytalanság és kétségbeesés veszi úrrá magát a testen és a lelken. Eme állapotában szegény ember saját normáit, erkölcsiségét, viselkedési morálját is sokszor felülmúlja, túlfeszíti a kereteit, mert nehezen bírja az idegei a pénztelenséget, a kilátástalanságot. Majd még mesélek ezekről a dolgokról, a monológokról, miket elmondanak és sajnos nekem át kell éreznem az emberi szenvedést, mert nem tehetem, hogy ülök és bólogatok az egészre. Ugyanis én is benne vagyok az egész helyzetben ugyanúgy, itt a kis Magyarországon. Rengetegen mennek külföldre, itt hagynak lakást, szülőket, sokszor gyermekeiket is úgy, hogy míg a felnőttek dolgoznak, rájuk nagyszülők vagy ismerősök vigyáznak. Milyen élet ez kérem? Milyen élet ez, mikor el kell menni innen ahhoz, hogy legyen némi erőd és kilátásod arra, hogy nem pusztulsz el és nem pusztítod el a gyermekedet is az állandó nélkülözéssel, spórolással vagy veszekedéssel...mert hogy sok-sok kapcsolat tönkremegy (házasság is) a kemény hétköznapok súlya alatt, az állandó gondolkodás, filozofálgatás a holnapon feszültté és rideggé tesz minket. Szerintem ezt mindenki tudja. Aki tudja és ráadásul meg is teheti, az meg elmenekül. El, minél messzebb, túl árkon-bokron s határon. Azt hiszem én is mennék, bár én még megköszönhetem a sorsnak, hogy ilyen munkahelyem és ilyen körülményeim vannak, amik vannak. Azt, hogy párom is dolgozik s van egy házunk, ami nem albérlet. De mi lesz a gyerekeinkkel? Ők hova mennek majd dolgozni? Vagy egyáltalán ha megszületnek el tudok-e menni vissza dolgozni? Vagy ne is szüljek, mert az biztosabb? Hiszen már szinte büntetés (bizonyos rétegnek), ha gyermeket vállal...s ebbe most nem megyek bele, mert meglincselnek...
Miért történik az, hogy a magyar már máson nem tud spórolni, mint a kaján? Előkelő 2. helyen állunk a törökök után, ugyanis a tavalyi év ilyen időszakához képest csökkent 5százalékkal az élelmiszer fogyasztásunk. Ciki. Európa átlagfogyasztása -3 százalékkal zárt. Min lehet még meghúzni az övet? Hol tartunk, ha már a szülő felvágja az ereit és nem csak az övét? Nem tudom merre megyünk, de kétségtelen: mosolyra már kevésbé van ok. Aminek örülni lehet, azt pedig élvezzük ki, mert a mosolygás jót tesz. Neked, nekem, mindenkinek. Apró dolgokat kell találni, egy szép szivárványt, egy jó verset vagy egy apró érintést adni...amitől akár nem csak te, de a másik is mosolyog. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése