Pokolgépes

Most csak egy verset teszek fel nektek, mivel egyrészt kértétek, másrészt mert még friss husi. 

A Pokolgép koncertről meg majd mesélek holnap, mert ma este lesz. 

Puszi mindenkinek.

Ja és ne tessék meglepődni, hogy az alkotásomból felszívódtak a rímek a megszokotthoz képest. Stílusváltás történik kicsit. Nem tudatosan. És ne tessék első meggondolatlanságból megfogalmazni a mondanivalóját. Nem érdemes, tévútra visz. A ragaszkodás határtalanságáról vagy éppen határairól szól. Bár kinek hogy. Az indíttatás pozitív volt.

Bánni fogod

Ne ígérd, hogy a reggeli fény
elmossa majd a napok árnyait,
s erődből facsart étkem
rejted tarisznyám mélyére,
mikor fáradt borzongás süvít tarkóm ívein.
Ne szánj, ne félts!
Válladra se vegyél.
Magam szárnya vagyok.

Karodat kösd az önzés bilincséhez,
bánts, ha úgy akarod.
De tudd: a szabadság szőke szakadéka felé űzlek.
Éhes tolvajoddá válok.
Hazudom, hogy bárki másnál jobb vagyok.
Az ész csordult korsójából
nem szomjaz a szerelem.
Ő csak a végtelenben játszik.
Te nem tudod! Én hiszem!
Kifordítlak sorsod egyhangú gúnyáiból,
leszel könnyed, mezítelen,
mint láng, kéken izzó mécses…
Reszkető, szertelen gyönyöröm.
S bánni fogod, hogy beengedtél.
Mert kínod leszek. Utolsó örömöd.
Az őszinteség szerpentinje felfelé vezet,
s a halálkanyarokban sem leszek isten,
ki megmenti lelkedet.

Úgy bántlak én, hogy fájjon.
A nyomor tüskéit vésem bőrödbe.
Mert úgy szép, úgy igazságos.
És ha túljutok a ragaszkodás ormain,
ahonnan már nincs tovább,
bánd újra, hogy beengedtél.
Az idő foncsorán koldussá teszlek én.
Én…Örök stigma a szíved sikolyán…