Mosolyország

„Tudod, amikor mosolyogsz, az egész világ sokkal jobb hely, mint egyébként.” - mondja valaki. Persze, csak legyen min mosolyogni. Egyre kevesebben tesszük ezt, hiszen nem sok alapja van, ha a világ dolgaira tekintünk. Vagy nem is kell távolabb menni, szűkítsük le saját mikrokörnyezetünkre a történéseket és megtaláljuk mindennek az okát. Ma éppen az a nap volt, hogy nem sok minden úgy alakult ahogy azt szerettem volna vagy ahogy, amennyit tettem érte. Estére azért színtisztán kiderült, hogy nem e világon élek...na mindegy, kaptam már ilyet, olyat, ez még úgysem volt... jó pap holtig tanul, én meg még azután is...
A munkahely egyébként arra is jó, hogy meghallgatom az emberek véleményét, panaszkodását, világnézetét és sokszor mélyebb dolgokról is szó esik, ami talán egészen nem is rám tartozik. Ám a magyar ember szeret panaszkodni, sajnálkozni, és azt hiszem van is miért. Munkahelyek szűnnek meg egyik pillanatról a másikra, bizonytalanság és kétségbeesés veszi úrrá magát a testen és a lelken. Eme állapotában szegény ember saját normáit, erkölcsiségét, viselkedési morálját is sokszor felülmúlja, túlfeszíti a kereteit, mert nehezen bírja az idegei a pénztelenséget, a kilátástalanságot. Majd még mesélek ezekről a dolgokról, a monológokról, miket elmondanak és sajnos nekem át kell éreznem az emberi szenvedést, mert nem tehetem, hogy ülök és bólogatok az egészre. Ugyanis én is benne vagyok az egész helyzetben ugyanúgy, itt a kis Magyarországon. Rengetegen mennek külföldre, itt hagynak lakást, szülőket, sokszor gyermekeiket is úgy, hogy míg a felnőttek dolgoznak, rájuk nagyszülők vagy ismerősök vigyáznak. Milyen élet ez kérem? Milyen élet ez, mikor el kell menni innen ahhoz, hogy legyen némi erőd és kilátásod arra, hogy nem pusztulsz el és nem pusztítod el a gyermekedet is az állandó nélkülözéssel, spórolással vagy veszekedéssel...mert hogy sok-sok kapcsolat tönkremegy (házasság is) a kemény hétköznapok súlya alatt, az állandó gondolkodás, filozofálgatás a holnapon feszültté és rideggé tesz minket. Szerintem ezt mindenki tudja. Aki tudja és ráadásul meg is teheti, az meg elmenekül. El, minél messzebb, túl árkon-bokron s határon. Azt hiszem én is mennék, bár én még megköszönhetem a sorsnak, hogy ilyen munkahelyem és ilyen körülményeim vannak, amik vannak. Azt, hogy párom is dolgozik s van egy házunk, ami nem albérlet. De mi lesz a gyerekeinkkel? Ők hova mennek majd dolgozni? Vagy egyáltalán ha megszületnek el tudok-e menni vissza dolgozni? Vagy ne is szüljek, mert az biztosabb? Hiszen már szinte büntetés (bizonyos rétegnek), ha gyermeket vállal...s ebbe most nem megyek bele, mert meglincselnek...
Miért történik az, hogy a magyar már máson nem tud spórolni, mint a kaján? Előkelő 2. helyen állunk a törökök után, ugyanis a tavalyi év ilyen időszakához képest csökkent 5százalékkal az élelmiszer fogyasztásunk. Ciki. Európa átlagfogyasztása -3 százalékkal zárt. Min lehet még meghúzni az övet? Hol tartunk, ha már a szülő felvágja az ereit és nem csak az övét? Nem tudom merre megyünk, de kétségtelen: mosolyra már kevésbé van ok. Aminek örülni lehet, azt pedig élvezzük ki, mert a mosolygás jót tesz. Neked, nekem, mindenkinek. Apró  dolgokat kell találni, egy szép szivárványt, egy jó verset vagy egy apró érintést adni...amitől akár nem csak te, de a másik is mosolyog. :)

Fotós&modell

Augusztus 20. van de semmi olyan program nincs, amire szívesen elmennék...főként gondolom a rendezvény megszervezése pénz kérdése mint minden más...na talán azért a tűzijátékra lemegyek.

Amiről ma kicsit beszélnék, az a tegnapi napon fogant meg az agyamban és itt váratott magára, hogy leírjam vagy sem. Láttam a ZH által meghirdetett Zala Szépe nevű rendezvény ismételt hirdetését, benne a lányok képeivel. Lehet, hogy mindet nem is láttam...asszem nem is baj...a legtöbbnek (már elnézést a kritikáért) nincs legkisebb mértékű önismerete, önbizalma annál inkább. Fogalmazhatnék úgyis, hogy no önkritika, ami van az csak a hírnév és az önmutogatásra vágyás. Ugyanis ez most a menő, ezt már egyszer azt hiszem egyik bejegyzésemben már megjegyeztem anno. Amit látok azonban és ezt egyre gyakrabban (sajnos), hogy ha nincs más amiben a nők kitűnhetnének, akkor kitűnnek a fotókon. Most már sikk ha fotóztatom magam, mindegy hogy nézek ki csak like-oljanak...Attól vagyok jó és gyönyörű, szexis ha mindent láttatok, alig van rajtam ruha és felteszem magam a közösségi oldalra hadd lássa mindenki én is létezem. Undi az egész. Na visszatérve a szépségkirálynő kerestetikre, ha a legtöbb jelentkező szokott volna reggelente tükörbe nézni akkor nem keveri be a fotóit ebbe a névsorba. Nekem is van önkritikám és bátran mondhatom, ha ilyen fotókat lehet beküldeni oda, akkor akár én is jelentkezhetnék mert én is vagyok olyan...persze nem teszem, mert egyrészt én már nagymamának számítok köztük, másrészt pedig nekem van más amivel ki tudok tűnni, ha erre vágynék. Én nem értem ezt a világot, mindenki fotós lesz és aki nem, az pedig modell. Nagy szó...húúúúú. Aztán ránézek egy képre (épp nemrég tettem), egy fiatal csaj bámult rám a róla és tudjátok mi volt az első gondolatom? Az, hogy anorexiás és semmi szépet nem látok az egészben. Ami lejött róla az, hogy jó neki, mert hosszú combjai vannak, de a teste az egész fejéhez viszonyítva nekem akkora űrt hozott létre, hogy forgott a gyomrom. Szép, szép, persze mindenki más és mindenkinél más hatást hozhat ki, de kérem szépen ők lesznek a példa a felnövekvő generációnak és ők mit látnak? Azt, hogy sanyargatni kell a testünket, plasztikázni a szánkat és a mellünket, sminkelni 2 kg festékkel, mert akkor vagyunk szexisek és kívánatosak, ha egérfaroknyi vékony a derekunk és mégis duzzadó mellekkel mint a Barbie babák, feltöltött szilikon ajkakkal csücsörítünk a férfi közönségnek. Most már azért utálom azt a közösségi oldalt, mert naponta látom az újabb és újabb felrakott pózolós fotókat, dicsekedve és lájkolásra várva a feltöltőtől. Fiatal lányok hiányzó önkontrollal, és lassan felzárkóznak közéjük a korosabb harmincasok is, mert amit lehet (ami van), azt meg kell mutatni.Azzal senki sem dicsekszik érdekes mód, hogy aznap melyik verset olvasta el...

Ebből a gondolatmenetből adódóan kíváncsi leszek a további felhozatalra az újságban.

Tegnapelőtt itt volt nálunk egy kisfiú, örültem, hogy láthattam újra, életet hozott a házba. Igaz, még Samu is elbújt az ágy alá a nagy hangzavar miatt, de az önfeledt kíváncsisága és az édes kis szája újra megbabonázott. Megemelem kalapomat az anyukája előtt, tudom hogy mekkora eltökélt türelem kell a neveléséhez és hogy a kitartást honnan veszi, nem tudom. Talán akkora a szeretet benne, hogy minden percben erőt tud venni magán és bosszúság helyett élvezi, hogy ő a kisfia, s bár hirtelen jött de nem akaratlanul, neki a mindent jelenti. Jó néha látni, hogy ilyenek is vannak, nemcsak a trágár szavak lehetnek nevelő hatásúak, mint ahogy ez már van kis világunkban. Remélem, nekem (nekünk) is lesz ekkora türelmünk majd és a szeretet, ami belülről jön, elfeledtet mindent, ami bosszúságra vezetne és sikerül úgy felnevelni, hogy okos és jó példát tudjunk számára nyújtani. Bár szerintem a legnagyobb és legtanítóbb példa az, ha látja, a szülei szeretik egymást...

Alone

Tegnap hallgattam Havasi Balázs zongorajátékát, s bár már régóta szeretném magamévá tudni a hangfelvételeit, még mindig nem sikerült megvalósítani a tervemet...találtam egy dallamot ami nagyon tetszett, így lett a mai blog címe Alone. Majd belinkelem a bejegyzésem végén a felvételt.

Szóval azért nemcsak ez az egyetlen oka, hogy ez lett a mai cím...aki ismer, tudja, hogy több szálon vannak összekötve a dolgaim a lelkemben, sok mindenre tudok asszociálni egy-egy lélekérintővel kapcsolatban a saját életemen által. Na ez most jó érthetetlen gondolat volt az idegeneknek.

Ma rájöttem, hogy amit álmodtam az éjjel azt nem szabad engednem megvalósulni és riadtan most ott állok, hogy ez ellen tegyek. Minden fogyókúrára és változásra azt mondjuk mi emberek, hogy "majd holnaptól", én azonban nem fogok várni, hanem azt mondom "mától". Az álmom nem olyan bonyolult és szerintem egy normál embernek is könnyen értelmezhető, nem kell ahhoz pszichológusnak lennie, hogy értse vagy egyáltalán felfedezze a tartalmat. Hasonlót sajnos már álmodtam anno pár éve is, mikor beteg voltam és rendszeresen jártam szakembernél, fogalmazzunk így. Akkor az álomfejtés minden egyes mozzanatát értettem és a valóságot tükrözték azok a képek melyeket akkor sűrű izomrángások közepette feszített rám az éjszaka. Az akkori álmom az volt, hogy volt egy hatalmas torony tele vízzel. Én néztem fel, még feljebb, egészen a csúcsig és amint szemem a torony tetejéhez ért, hatalmas robbanásokkal törtek ki az ablakok és zúdult a toronyban lévő víz felém. Én futottam, mint még soha és nem volt erőm még sírni sem. Szárazan könnyeztem.Fájt. Futottam, rohandtam, túl a falu másik végére és a hatlmas víz csak úgy zúdult utánam. Szilánkok mindenhol. Én pedig futottam. Az életemért.

Igen, ez amit megálmodtam, valósággá vált, persze nem ilyen fizikai valósággá...de új életet kezdtem. Elmentem, elfutottam és a semmiről újrakezdtem. Nehéz volt. Most sem gyógyultam ki a sebeimből még. Megismerni valakit hosszú folyamat és szilánkokkal jár. Újra járni tanulok. Járni egy olyan úton, amit elém szabtak és bár rengetegszer elesem én mégis újra próbálok felállni. Nem könnyű másvalakivel együtt élni, más tulajdonságaihoz igazodni másél évtized együttélés után. Mikor már azt is tudtam egy kézmozdulatból, hogy mi a következő mozdulat... nem tudok már olyan légiesen és könnyen idomulni, mint rég. Nem vagyok már olyan fiatal és nem vagyok már olyan könnyen kezelhető. Karcos vagyok. Védekezem a csapások ellen. Mint a madár, kinek csőrében szalmaszál van de a lelke heges. Félek. De harcos vagyok és nem adom fel. Soha. Erős leszek és kitartó. Nem hátrálok meg semmi elől. Ha kell, hát jöjjön újra az "egyedül", azt is kényt5elen leszek elviselni, az a jóslat, ami fekete fátyolként nehezedik a jelenemre, mert valaki azt mondta "nekem csak a verseim maradnak, ők lesznek a gyermekeim". Remélem nem. Mert ha csak addig élek, hogy egyetlen kislányom lesz aki az én méhemből születik, még ha nem is lesz senki azt mondja nekem, hogy "feleségem" vagy "párom", akkor is azt mondom, volt értelme itt lennem.

Azt mondják, mindenki pótolható. Kívánom, hogy akinek nem tudtam az lenni, akivé szeretett volna változtatni vagy akinek meg tudtam volna felelni, az legyen nagyon boldog. Nem mindig van olyan, mint akit elképzelünk. Nem mindig értjük, hogy az együttélés miért jár gubancokkal. Nem mindig sikerül azt adni, amit szeretnénk. A sikertelen kapcsolatoknak 2 fajtája van:

1. Megfelelnénk a másiknak, de nem szeretünk eléggé. Vagy már nem is szeretünk. Ekkor szoktunk választani egy 3. személyt.

2. Nagyon szeretünk de a másiknak nem tudunk megfelelni.

Visszatérve a mostani álmomra, leírom de nem kommentálom, mindenki vitázzon magával, hogy kinek mi jut eszébe erről:

Nagy hassal állok a szoba közepén, idilli hangulatban vagyok. Arra gondolok, hogy nemsokára már a gyerekszoba lesz az életem közepe. Hirtelen ahogy kinézek az ablakon látom, hogy szakad a hó és iszonyúan elkezd fújni a szél. Jégdarabok szakadnak az égről és beszakítják a tetőt. Sikongok. De egyedül vagyok. Nincs otthon senki, aki segítene vagy megvédene minket. Félek. Hirtelen hideg lesz.Fázom. Nem is magammal foglalkozom, hanem a babával a hasamban. Takarót keresek, hogy legalább őt védjem. Egyszer csak nyílik az ajtó, de nem látok senkit. Meg vagyok rémülve. Bejött egy nagy fuvallat és nem bírok megállni a lábamon. Kiabálok. A fuvallat pedig mint egy erőszakos kéz tol kifele az ajtón. Nem tudtam bent maradni a lakásban. Mennem kellett. Messze, messze üldözött a szél. S mire a fáradtságtól kimerülve elaludtam és felébredtem, egyedül voltam. Valahol a semmi közepén. Árva egy magam. A hasamban a babával...

Na ennyi. Nem hiszem, hogy komment kellene ehhez, sem a jelentéséhez. Sokan azt mondják, az álomok értelmetlenek. Ne is foglalkozzunk velük. ez hülyeség. Minden álomnak jelentősége van. S én nem hagyom, hogy ez az álom bármilyen szinten is realizálódjon. Inkább teszek ellene. Most és nem holnap. Bízom benne, lesz még erőm valahol a mélyebb tartalékaimból. Változni és változtatni az életemen. Magamon. Hogy szeressenek. Hogy kiérdemeljem azt, hogy szeressen. Hogy ne kelljen átélnem újra azt, amit már átéltem. Lehessek valakié,... valakié úgy, hogy ne kelljen feladnom magam, ne kelljen teljesen mássá válnom, mint ami vagyok. Ne legyek saját magam önfeláldozója az önzetlen szeretet jegyében. Kaphassak annyit, hogy magam adhassam. Ne tartozzak a 2. csoportba, akik szerettek de nem tudtak megfelelni....

S most jöhetnek a találgatások...

100.

Ma van a 100. blogbejegyzésem, micsoda szám! Akár jubileumot is ünnepelhetnék, mondjuk egy kellemes limonádéval, amibe mentaszirupot fogok tenni nemsokára, amint kihűl. Merthogy kedves párom újdonsült álma ez volt, s mivel hiába kerestük a boltok polcain a finom kivonatot (mentaszirup) nem találván úgy döntött, hogy a neten utánanéz és megossza velem a receptet. Ez meg is történt, így aztán ma került kipróbálásra eme szent és mennyei ízkavalkád. Ott még nem tartunk, hogy meg is kóstoltuk volna, hiszen az előbb lett kész a cukros alapszirup és még forró. Ám a jégkockák hada már sorakozik és arra vár a mélyhűtőben, hogy beledobjam őket a pohárba. :)

Kellemeset aludtunk nemrég eme forró vasárnap örömére, úgy zuhantam ebéd után az ágyba, mint aki mostanában nem aludt és nem kellett sok idő, már álmodtam. Hogy mit azt nem tudom, de pár órácskát elvoltunk e fekvőhelyen. Holnaptól megszűnik a kánikula, azt rebesgetik, hát nem tudom, talán nem is baj, ha ekkora hőség nem lesz. Bár az én szempontomból tök mindegy, estig úgysem tudom milyen idő van kint, zuhog-e vagy süt a nap, mert ki sem jövök az irodából sajna. Valami újat várok ettől a héttől, főleg, hogy ma egy tök jó érzés kerített hatalmába nemrég. Ezt csak azért osztom meg veletek, mert azt hisszük mi emberek, hogy nagy dolgokban rejlik a boldogság és a kicsiknek meg nem is tulajdonítunk jelentőséget. Szóval ebéd után úgy gondoltuk, hogy az egész heti hajtás után megillet minket a pihenés szentsége, és bár én nem szeretem ilyennel lopni a napot mint a szunyózás, de elkapott az ihlet és csupán, de tényleg :) szolidaritásból én is lepihentem. Jó, hogy van akkora ágy, hogy 3 személy elfér rajt, hiszen már Samu is tudja mikor és hol kell lennie ahhoz, hogy részesüljön a jó dolgokban. Így aztán ő is oda kutyorodott hozzánk. Besötétítve a szobát kellemes időjárás lett a hálóban és kis kifli-nagy kifli formát felöltve álomba ringattuk magunkat. És itt jön az érzés, ami olyan de olyan jó esően töltötte el a testemet, hogy szinte éreztem, ahogy táncot járnak és édesen bizseregnek a sejtjeim....ahogy átölelt és hallottam a szíve kalapálását, s ahogy a levegőt vette az az édes pocakos fickó :) nem kellett más semmi már ahhoz, hogy elaludjak, olyan volt, mintha magamban lüktetett volna a béke és csak azt gondolhattam, engem nem bánthat senki, mert ő vigyáz rám, biztonságban vagyok, nem vagyok egyedül, létezem és felemelkedek ebből a tisztátalan világból, felülkerekedek a napi gondokon, problémákon, semmi nem fáj és itt van ő, a párom, a vigaszom és történhet most bármi, nem érdekel, szárnyalok, égek és áldás ül a lelkemre... csak pillanatok, percek, de nagy boldogság...

A hitetlen

Az, aki nem hisz a szemének és magának olyan dolgokat kreál agyban a félelmei által, melyek valójában nincsenek is. Egyszerűen csak a sok történés, ami az életében eddig lezajlott nyomtak pecsétet a lelkére és nem túl optimista felfogásába még bele is rág...na ez az egész nem ilyen egyszerű ám, csak a másik kedvéért (idegenül nem értők) írom le ilyen megfogalmazásban. A félelem nagy úr - szokták mondani, ez az illető esetében azonban teljesen reálisan is jelentkezik. Élni a mában a kérges múlt után elég kemény sztori, főleg ha az esélyeid számát nézzük a korod vagy éppen a kitartásod mértékét tekintve. A megsebzett madarat először ápolni, simogatni, gyógyítani kell, majd mikor már biztonságosan tud repülni (és bízik a gyógyítójában) tud igazán felemelkedni újra és repülni a saját szárnyán. Ám akinek még nem volt jó mély sebesülése és hosszan tartó rehab időszaka az nem tudja, hogy bár igaz, ez a madár ha felépült tud már repülni, de az agyában, a testében, a lelkében még mindig felelevenednek a szárnyatlan napok, a fájdalom, a földhöz kötöttség és már soha többé nem mer úgy repülni, élni, felhőtlenül, optimistán, mint azelőtt. Feledni próbál és tud is, de már nem lesz a régi. Fél és félni is fog. Valamikor jobban, máskor kevésbé. A kockázatokat már nem olyan könnyen és meggondolatlanul vállalja be, meggondoltabb és érzékenyebb lesz a világ történéseire. A félelem férgének teljes elpusztítása lehetetlen. De egy jó társ, egy szerető pár ha törődik vele és tisztában van ezzel a jelenséggel, akkor türelemmel és kellő odafigyeléssel jó irányba tudja terelni a dolgokat. Hit és ölelés kell. És egy olyan szerelem, mint az enyém. Mert igen, hiszem, hogy szeret. Hiszem, hogy meggyógyít...

Újra, mindig újra

Mert újra lehet kezdeni mindent. Így a blogírást is. Most nem is igazán tudom, miért is ma, de ha belegondolok tegnap már ízlelgettem a kérdést: milyen lenne újra írni. Hát most itt van. Pörög a kezem.

Jó nagy idő telt el azóta, hogy a múltkori eszmefuttatásomat ide vetettem...tény és való. Ma Gábor névnap van, talán azért is, mert épp most sütöm a meglepi vacsit és unatkozom. Na nem ám, nem unatkozom, én nem is szoktam. Sajnos ebben a fél esztendőben ilyen nem volt. Inkább csak rohantam a percekkel. Már magam sem tudom hányadik fogaskeréken csücsülök. 2 hét és szülinapom lesz, nem is jó rágondolni...a fene egye meg ezt a kort. Miért is nem vagyunk kortalanok? Most kezdem élvezni a fiatalságomat :) Kicsit vissza kéne tekerni az időt, mert úgy érzem, így lenne jó, ahogy most van, nem úgy, ahogy volt.

Ma is dolgoztam, mint mindig. Azt hittem lesz időm és megcsinálom az elmaradt dolgaim, ámde ez nem jött össze. Innen is üzenem azoknak, akik kissé felhúztak, hogy nem érdekli az idegsejtjeimet a felpörgetés, úgy döntöttem inkább nevetek, azzal is edzem az arcizmaimat. Embereken változtatni úgysem lehet pár perc alatt, a viselkedési morált varázsütésre nem lehet eltüntetni vagy fehérré festeni a fekete helyett. Na mindegy ne is menjünk bele, lényeg, hogy nagy a világ állatkertje és azért a világé, mert Istent ne sértsük ilyennel.

Éppen készül mint mondtam a fini kajcsi, ami meglepei. Annyit róla, hogy karajszeletek vannak hirtelen kisütve, amit ráraktam az a következő: megfőztem a kockára aprított krumplit, lilahagymás kockákkal és sajtkrémmel összekevertem, megfűszereztem némi borssal, sóval és oregánóval, majd a sajtikás krumplival betakartam a tepsibe tett husiszeletkéket. Minderre tettem 1-1 szeletke sajtot, de nem akármilyet, hanem mozarellát és most éppen pirulgat így a sütőben. Hogy ne legyen azért olyan "snassz" így, mellé fokhagymakrémmel töltött bagettet sütök és azt karikázom fel a husi mellé a tányérkájára a páromnak. Na de azért ne higgyétek, hogy az édes szája nem lesz kielégítve... mármint kajával... még reggel mikor elment dolgozni, a tegnapi eldugott friss eperszemeket leöntöttem folyékony csokikával és a jégkocka készítőbe (ebbe helyeztem az eperkéket ugyanis), betettem a mélyhűtőbe. Nemrég kiszedtem szép kis tányérba a csokis gyümiket és azzzal rakom tele még a pocakját, ha a husi esetlegesen nem lenne elég. Ezt azért mondom, mert a hús nem kolbász. Kolbász nélkül pedig vad és kietlen ez a világ. Neki. Talán nem lesz baj, ha az eper mellé azért nem rakosgatok kolbászkarikákat csak úgy némi dísznek. Ki tudja, még meg is enné! És akkor hol lenne a válság valósága, ami a hűtőt illeti. Sehol. Merthogy nincs is csak arra fogom mindig. A válságra. 

Na jó étvágyat mindenkinek! Most megyek és megnézem a remekművet :)

Íme egy kép, milyennek kell lennie elkészülte után: (hmmm...micsoda illatokat érzek már a konyhából) :)