Kék rózsa

A múltkori pesszimizmusom alapja megoldódott, s talán ki is derült, hogy a "visszavágok" elgondolás felhasznált eszköze vagy az a módszer amivel ez történt nem éppen ideális. Konokságom elég erőteljes (tudja aki ismer) és a büntetés főleg ha nem megfelelő eszközzel történik, akkor ellenkező hatást kelthet belőlem. Nemhogy megjavulok, inkább valami utálkozás felé visz el maga a büntetés ténye. Talán mert régebben is sok volt az alaptalan büntetésem? Mondjuk szülőktől? Hogy nem beszéltem vissza és viseltem a büntetést szó nélkül? És inkább magamba fordultam és ott forrongtam? Hogy lázadtam ellene és valamiféle önmarcangolást indított el bennem inkább ahelyett, hogy kinyitottam volna a szám? Lehet...

Lényeg, hogy minden helyreállt most. Munkahelyemen igyekszem helytállni, bár most is azt mondom kemény dió ez a meló. Egy dolog motivál benne és az pedig a pénz. Egyelőre. Mint ok egyébként ez jó, mert a régi pedagógusi munkakörömben sajnos erre nem volt lehetőségem. 9 év után is lepipált egy szakmunkás fizetésügyileg. Ezzel pedig elnézést ha bárkit is megsértettem akinek ilyen végzettsége van. Nem állt szándékomban, a célzásom és a sérelmem okát nem rájuk céloztam. Sokkal inkább magára a tényre, hogy 20 év iskolapadban eltöltött idő és 2 diploma megszerzése után még mindig itt tart kis hazánk. Nem érzem a megbecsülést. És ezt sem azért mondom, hogy engem vagy hasonló kvalitású embertársaimat bármilyen módon is kitüntessem a többiek közül. Nem. Csak az a bajom, hogy úgy néz ki, tanulni nem érdemes, nem érték. Legalábbis pénz miatt nem. Szomorú, hogy ennyi év tanítás után is még mindig ott tartottam, hogy havonta csak túlórával és ofői pótlékkal értem el a 100-at. Úgy, hogy közben ha rendezvények vagy ünnepek voltak szombaton is berendeltek. Képzések halmaza volt vasárnap is és igazából sehova sem számított az egész. Szóval visszatérve a mondandómhoz, egyelőre motivál a pénz. Jövő héttől meg már főpénztáros rangra emelkedek, ami számomra újabb kihívást jelent. Pénzt mondjuk nem, de felelősséget annál inkább. Nem tudom örüljek-e ennek vagy sem, mondanám inkább félek tőle. Bár tudom (magamat ismerve), hogy számomra nincs tanulásban akadály (ezt azóta tudom, hogy műszaki informatika szakon fizikából sikerült 5-ösre vizsgáznom anno és soha nem hittem volna, mert utáltam a tárgyat), szóval ekkor summáztam a tényt: meg tudok tanulni bármit. Kollégák kellemesek, az emberek akikkel foglalkozom már nem annyira, de van néhány köztük mégis (akik kilógnak az átlag bunkók közül) és nem idegbajosként és hangfelemelve mondják el problémáikat amiket igyekszem megoldani. 

Mostanában ahogy a tavasz bontogatja a rügyecskéit és finom arcával mosolyt rajzol az én szememre, icipici csodákban gyönyörködöm. Lehet ezt másra is érteni (mondjuk kis babácskákra fürtös hajloknikkal) én most a kertünkben bújó virágokra gondolok elsősorban. Bár az előbbi is csoda nekem. Olyan jó kicsit rácsodálkozni a növényekre ilyenkor, mikor a szivárvány színeikkel befestik a még feszengő, vibráló levegőt... gyöngyvirág, tulipán, krókusz és ki tudja még milyen zsenge kis növénykék éledeznek és ahogy illatukkal csiklandozzák a fáradt, rohanó világot...

Én már régóta ábrándozom arról, hogy lesz egy kiskertem, amiben nem paprika vagy egyéb haszonnövények élnek, hanem saját ültetésű virágok! Sajnos eddig nem volt, pedig gondolatban hányszor megterveztem már, hogy kicsit különleges virágok is lesznek az én kertemben... és én gondozhatom, ápolhatom őket. Nem másért, csakis a szépségükért. Tudom, sok esélyem nincs erre, mégis álmodozom. Nagyon szeretem a virágokat és bár tényleg lehet, hogy csak a következő életemben valósul meg ez, egy csöppnyi esélyt mindig tartogatok magamnak. Hátha valamikor, valahol valaki meghallgat...

Mindig szerettem a kék rózsát, úgyhogy most szóljon ez a nóta:

Szükség(let)ek

Azt hiszem ez már csak heti blog lesz... időm mint a tenger, energiám mint égen a felhő, kedvem meg mint a napsugár...

Ma az jutott eszembe, vagyis azon gondolkodtam mi is az ember lételeme ezen a világon, mi az ami nélkül nem tud élni. És hogy miért is ma volt eme töprengésem annak oka is van, de ezt inkább hagyjuk. Szóval valamikor még általánosban mindenki tanult Maslow úr piramisáról ami tulajdonképpen a szükségleteink hierarchiáját szemlélteti nagyon is praktikus és igaz (talán) téri kreációban. Legalján a fizikai szükségleteink állnak mondván kaja és pia nélkül a testünk nem tud létezni. Létünk alapja és energia háztartásunk motorja a kalória, ha éhesek vagyunk semmi másra nem tudunk úgy koncentrálni ahogy kéne. Amíg ez nem elégítődik ki hiába akarunk szellemi teljesítőképességünk csúcsán állni, kiröhög minket a test, mert beint egy jó nagyot. Alapjában véve ha ez az éhség már nem áll fent akkor lehetünk-e boldogok? Elég lehet-e csupán ennek a szintnek kielégítettnek lennie? Többségünknek bizonyára nem. Nekem meg főleg. Ide persze nemcsak az étel és ital tartozik, hanem a levegő és a szex is.  Bár szerintem ez utóbbi nemcsak testi szinten értelmezhető, ha csupán itt kell róla tárgyalni, akkor nem értek a dologgal és a piramissal egyet. Zárójelben annyi, hogy mint a piramis alapja tényleg igaz, de elgondolkodtató... ja és még az alvás is alaptégla.

A köv. szint a biztonság. Erről csak annyit emlékeztetőül mert mindenki volt gyerek és látott már ilyet, hogy a pici baba bárki pötyörög neki, bájologhat ezerrel még akkor is az anyukája közelében érzi magát biztonságban, ha az adott anyuka nem éppen egy példás szülő. Nem beszélve a felnőttek és jómagam nagy fokú önzéséről (ez utóbbi magamra vonatkoztatva többszörös) hiszen ragaszkodunk mindenhez ami egy csöppnyi biztonságot is jelenthet az életünkben.

Középen a szeretet és az összetartozás áll, bár én azt gondolom, hogy magamba nézve a szeretve lenni kategória élet-halál kérdés. És itt érkeztem el mondandómhoz, a valódi okhoz amiért elkezdtem ezt a blogbejegyzést ma írni. Ettem, ittam, biztonságban is vagyok talán, de a szeretve lenni szint megcsorbult. Nincs kielégítve és én forrongok, tök mindegy hogy milyen téglákból építkezik tovább ez a piramis, önmegvalósítás vagy önbecsülés, én itt megrekedtem. És hogy miért is ez a hiány és hogy miért érzem nagyobbnak mint amekkorának lennie kéne... mert én vagyok azért. Holnap emiatt hülye leszek, elment minden kedvem, még attól is hogy igényem legyen az alapvető dolgaimat elvégezni. Nem kell kérdezni mi történt. Semmi nem történt. Illetve igen, de az én bajom. Hazug vagyok, mert nem siránkoztam addig amíg nem volt muszáj. Mert titkoltam valamit ami azért történt, hogy a másikat ne idegesítsem a problémámmal. Miért? Mert szeretem megóvni magamtól az embereket. Inkább szenvedek. Bár ezt úgysem lehet megmagyarázni. Logika ebben nincs. Csak egy sugallat, egy érzés: nem akarok nyűg lenni senkinek sem. Amíg meg tudom addig egyedül oldom meg a bajaimat. Ha már nem, ha tényleg muszáj, csak akkor szólok. Ez történt mostanság is. Szóval hazug vagyok. És a büntetésem az, hogy elvonják a létszükségletem. Mert kinek hogy. A testnek a kaja, a víz, az alvás, a levegő... a lelkemnek meg a "szeretve lenni" teljes repertoárja. Nálam ez utóbbi csonkult. Erre nincs mit mondanom. Az idő majd igazolja, hogy nem a megfelelő eszközt választották büntetésem és tanulópénzem árául. Mert aki szeret, az tudja, ez a legfájdalmasabb ostorcsapás...

Összefolynak a napok

Ezzel talán nem vagyok egyedül. Ti is biztos úgy érzitek sokszor, hogy ez az élet egy örökös futás és nincs szünet vagy megpihenés a napok közt. Érdekes, mert mikor tanítottam, mellette még elmentem korrepetálni esténként, nem is egy tanítványom volt anno. Emellett háztartást vezettem, írtam és nem éreztem azt amit mostanság. Miért van ez így, halvány elképzelésem sincs. Öregszem? :) Gondolkodtam pedig, hogy kéne még bevállalni valami pluszt mert azért bevallom, hiányoznak a nebulók... bár az a nyüzsi meg kiabálás, verekedés halmaz nem igazán hiányzik. Valahogy más ez az életforma. Mikor hazaérek rendrakás, pár szót váltok a "házastársammal" (a ház főnökével) és vagy főzök vagy nem de azt veszem észre, hogy este 7 van. Fél óra net, közben nézem csakis röhögés célból a Való világot, fürcsi, majd olyan álmosság kap el, hogy magam sem értem. Mióta tervezem, hogy elmegyek és veszek magamnak néhány olcsó és hasznos göncöt, egyszerűen még oda sincs kedvem elmenni meló után. Persze szar ügy mellesleg az is, mert csak 6-ig vannak nyitva az olyan üzletek, ahova én megengedem magamnak, hogy shoppingolás miatt betérjek. 

Ma meghívást kaptam munka közben a kanizsai költők klubjába, ahol havonta egyszer lehetne látogatást tennem és szeretnék is, remélem azt valahogy sikerül kiviteleznem. Volt kolleganőimmel is már rég ültem le egy forralt borra, az is hiányzik. Szervezés alatt van a keszthelyi író-olvasó találkozóm is, jó lenne összeszedni magam. Szoros a kötél, ami a nyakam körül tekereg, 2 hónapja nem írtam egy betűt sem. "Süss fel nap, fényes nap" című dal most nekem is szól, s bár ezt tanítottam ill. tanítjuk 1. osztályban, most valódi szükségem lenne erre a segítségre. Lakást is szeretnék már nézni nemcsak újságban és neten hanem valódi nagyságában, élőben. De mikor?!

Koncertre is mennék, annyira kellene egy kis szórakozás, de nincs kedvem semmihez sem. Ezt hozza a 33 év? :)

A macskánknak van a legjobb dolga. Ő csak eszik, alszik, ha nem vagyok otthon (és ő ezt ki is használja) rámászik a konyhaszekrényre és tappancsait ott hagyja lenyomatként a tiszteletemre. Na persze le is bukik, mert a nyomok eredeti szépségükben ott villognak mikor hazaérek és ismerősen hangzik a mondatom: Samu, már megint ott jártál, ahol nem kellett volna". Amúgy meg nagyon szeretem ám, mert mikor akár egy pillanatra is leülök nem a gazdájához bújik, hanem az én ölembe kucorodik és addig le nem száll az ölemből, amíg én fel nem kelek. :) Kaját is tőlem kap, talán ezért? Igaz lány cica, de az ő szívéhez is a gyomrán át vezet az út, mint a gazdájának? :) Egy család... értékeli a főztömet és a fini falatokat... Erről jut eszembe, hogy ki kell ötlenem valami fincsi sütit vagy desszertet, mert ünnep lesz a kis családunkban. Még fogalmam sincs egyébként, de a net és az én ötleteim csodákra képesek. Még van pár napom és néhány éjszakám addig... 

Na de mikor lesz már tavasz???

Éjszakára pedig egy kis elgondolkodtató zene... ezt majd holnap boncolom inkább...

After wellness

Már megint késve sikeredett idekeverednem... azt gondoltam, hogy egy munkakör váltás nem ennyire bonyolult, de tévedtem. 9 év pedagógiai meló után bevallom őszintén megfeküdtem. Mármint nem szó szerint csak valahogy nehéz most. A megfelelés kényszer elég erős bennem egyrészt, másrészt pedig mint már mondtam a követelmények mind minőségi mind egyéb téren olyan léceket állítanak elém, amit nem könnyen tudok átugrani. Az új munka mindig bizonytalanságot szül, mert nem ivódtak még be azok az ismeretek, információk, mozdulatok, amiket ez az ügyfélszolgálati kör igényel. Bár ma megdicsértek és nagyon jól esett a pocakomnak. 4 napja dolgozom élesben és persze még tanuló címkével, hát... tényleg nem eccerű falat... sok fajta ember rengeteg megoldásra váró problémával, 7-8 szoftver alkalmazásával, folyamatok tömkelegével, hogy megjegyezni se bírom. Hangulatok kavalkádja az emberi viselkedésben, időjárás, panasz mértékének függvényében mind más egyéniség, vannak köztük kedvesek és türelmesek, de láttam már dühöset és eldurranósat is. Egy szerencse, hogy tényleg türelmes emberke vagyok és még végszükséglet esetén is igyekszem mosolyogni. Némi pozitívumom még az is, hogy helyzetektől függetlenül elég jól megy a kommunikáció számomra és ma a főnököm ezt kifejezetten meg is célozta nekem hangos dicséret formájában. :)

Ez mellesleg azért is tök jó, mert a főnökök nem igazán szeretik dicsérgetni az alkalmazottakat, inkább csak a negatívumokat szokták felemlegetni. És most, hogy így kezdőként ez jól esett, nem véletlen. Motívál és persze tudom magamban az irányt, hogy az az út, amin megyek vezet valahova.

Visszatérve a mai blogom címére, hogy valójában miért is ezt választottam mint kiemelt cím? Mert szombaton egy szépen sikerült napot zárhattam illetve zárhattunk Csokonyavispntán egy hotelben. Tudom nem sok az az 1 nap, mégis azt gondolom életmentő volt pihenés és kikapcs szempontjából. Szép környezet, nyugodtság, vízcsobogás és ernyedés a jacuzziban némi szaunaforróságban, tvzés és vacsi a szobában, kis séta és másnap végre együtt reggelizhettünk és nem külön. A reggeli kajcsi után check out majd irány Kaszó gyönyörű túraútvonala, amit persze csak részlegesen teljesítettünk, mert össze-vissza bóklásztunk mindenféle irányított cél nélkül. A nap sütött, volt vagy 20 fok, igazi tavasz, madárcsicsergés, vonatnézegetés, fotózás és végre friss levegő. Sosem jártam még itt, de szeretnék majd menni egyet a kisvasúttal is ha esetleg arrafelé járunk még. Egyébként ajánlom mindenkinek, családoknak külön élményt jelenthet ez a hely. (majd én is elmegyek egyszer családostul. Ha lesz. Egyszer:)

Most mutatok egy képet erről, láthatjátok mire nem képes egy jó fényképező masina:)

Ez utóbbi a "ne fotózz már hagyjál békén" effektus... tudjátok mennyire szeretem az ilyen megörökítéseket :(

Bár azt mondják a "tudósok", hogy minden kép jó lesz majd akkor, ha már csak emlékezünk a szépre meg hogy milyenek is voltunk fiatalon. Nahát ez számomra kicsit más jellegű, én különleges állatfajba tartozom, valahogy nem szimpizek a fotóapparátussal. :) Nem szeretem ha engem nézegetnek. :) Ja a hajam kissé kócos, sorry... fújt a szél és bárhogy tereltem csak az arcomba vágott. Erre appellálva holnap megyek is (remélem el is jutok este) fodrászhoz egy kis csinosításra, már vagy fél éve nem jártam ilyen szakembernél nő létemre. Persze ez nekik így nem üzlet, nekem viszont tök sok pénzem megmarad a tárcámban. Ugyanis nálam a megmosom és már indulok is elv él, ami azért van, mert alapban göndör vagyok és nem igénylek semmi fajta bongyorítást és cicomát. De ha valaki hajsimítót szeretne ajándékozni akkor azt mondanám ne tegye, mert nem fogok örülni neki. :)

Erről (vagy csak úgy) eszembe jutott, hogy éveim száma nemsoká gyarapodni fog és sajna nem lesz már érdemes megfordítani a számot. Jövőre meg már pont az ellenkezőjét érném el vele, öregíteni nem lenne frankó az amúgyis tetemes mennyiségű éveim számát. Szóval ezt buktam. Nem igazán vallom a hatalmas ünnepléseket a szülinapomon, de vannak elképzeléseim vagyis vágyaim mit is szeretnék. Ha nem tárgyakban gondolkodom akkor az első és legfontosabb amit szeretnék az a kapcsolatom és a magánéletem boldogságának megőrzése, fenntartása és kiteljesítése egészségben és odaadással némi önfeláldozással. A második a családom és a barátaim egészsége, a köztünk lévő kapcsolat ápolása és jobbítása. Mindezeket persze megelőzi egy 0. szit, úgy hívják Egészség nagy betűvel. Mert hiába a többi ha ez nincs. A pénzről nem beszélek, valószínűleg mert nem játszik ilyen formában szerepet nálam. Ha tárgyakra gondolok mint ajándék, akkor pillanatnyilag egy szép köves órára vágyom, másodsorban egy rég megálmodott normális szabadidőruhára (csak kifogyott a perselypénzem) és egy vastag karkötőre ami szintén vagy köves vagy egyszerű, vastag és fehér, mondjuk gyöngyökből áll. Igazából ez utóbbira csak elképzelésem van és az is csak azért, mert valakin láttam és nagyon megtetszett. Na ennyi. De az is elég lesz, ha nem felejtenek el azok, akik fontosak nekem... azon a napon...

Újra itthon

Ismét itt vagyok, bár nem sok humorom van az íráshoz. Olyan érzésem van, mint amikor összeszorítja egy satu az agyam még megmaradt zsigereit. Péntek van és hála, hogy most 4 olyan nap jön, amikor pár óra pihenést is magaménak tudhatok így a 3 hét abszolút tanulás után. Nagyon örülök, hogy vége lett a börtönnek ott Pesten, egyszerűen tényleg úgy éltem meg, mint egy rabságot. Reggel 9-17-ig egy helyen, egy légtérben némi pisidzünettel végigélni a napokat, fáradtan, kifacsarva visszaérni a hotelbe és ott is csak a 4 fal, szóval elég volt. A hétvégék azzal teltek, hogy készültem a következő hétre mosással, vasalással, az éppenhogy időt kihasználva a legeslegjobb és legpraktikusabb dolgokra... feltöltődni alig, mert tudtam, hogy hétfőn újra hajnali kelés, egész nap agytömés, este 6 körül chekkolás a szálláson, addig cuccok cipelése, szórakozás és pihenás nuku. Kedden azért sikeresen hazaértem még mondhatni időben, de másnap reggel már irány az iroda és a szabályzatok átnyálazása, amiből tesztírás következett. Ha őszinte vagyok, akkor azt mondanám, hogy én nem számítottam ilyen kemény kiképzésre és elvárásokra, de már az álmaimban is a százalékok és a teljesítmény elvárási arányok villognak. Ma már tényleges munkát is folytattam az üsziben, hús-vér emberekkel kommunikáltam és próbáltam ezközölni a befizetéseket. Azt mondták 3 hét alatt úgy be kell tanulni, hogy 2 hét múlva már elmegy az egyik kolleganő és be kell helyette állnom élesben... na most azért remélem érzékeltétek a leírt számokat :( 

Be kell vallanom, félek. Miért is? Mert az új mindig bizonytalanságot szül, a bizonytalanság, minek az alapja a rutin és a készségek hiánya pedig félelmet okoz. A folyamatok tömkelege, a sales irányvonalai, az ügyfelek kiszolgálása és a hatalmas elvárások olyan mértékben leszívnak, hogy magammal szembeni elvárásaimat most meg kellett emelnem, mert érzem, hogy még többet bele kell fektetnem abból, ami bennem van, hogy megfeleljek mindkét oldalnak. 

De most másra térjünk rá. Holnap kicsit szépülök és az éjszaka megálmodom új körmeim színét. Asszem sötétkék lesz, de tetszik a pink is. Kora délután már készülök, mert páromat megajándékoztam egy idegen helyen töltött wellness-éjszakával valahol máshol. Így aztán csak vasárnap vagyunk várhatóak haza. Egy kis masszázs, kis infraszauna nekem, és egy picike csobogó fürdővíz jót fog tenni testi és szellemi felüdülésünknek és nem utolsó sorban nagyon vágyom az együtt töltött percekre, melyekből mostanság igencsak kevés jutott. Nem korholva és nem célozva egyikünk elfoglaltságaira sem, egyszerűen így alakul az élet, sajnos pörögve és feszülten, hát ezt igyekezvén próbálom kissé megállítani ezt a folyamatot... tudom ez csak átmeneti és ettől nem változik meg semmi, mégis alkalmat adhat arra, hogy összekovácsoljon minket és legyenek olyan emlékek, melyekre esetleg majd szívesen emlékezünk vissza. Nem utolsó sorban persze azért is, hogy kiszabaduljunk ebből az ördögi körből, ami fullaszt, gyötör és megszokássá alakul mindannyiunk életében. 

Na nem panaszkodom, rövid az élet ahhoz. Jól megváltozott minden körülöttem egy ideje. Lett két kéz, aki átölel, hely, ahol nyugodtan alszom, munkahely, ahol dolgozom. És boldog vagyok. Talán még nem is voltam így soha. Furcsa érzés...

Apple

Nem nagyon volt még, hogy 1 hétig ne blogoltam volna. Na akkor most ez is megtörtént. Tényleg nincs időm, sem energiám pedig téma lenne. Egész héten agyi leszívás történik, ma pl a számlázás rejtelmes dzsungelébe tévedtünk. Mondhatni jó sűrű és sötét volt... Múlt héten még ismerkedtünk a környezettel, a nagyváros szépségeivel, a közlekedéssel, de mára már kívülről tudom a villamoson elhangzó szövegeket, ilyeneket hogy you can change to metro line two meg ilyesmi. Ingázunk a Moszkva tér és a 8. ker között, az út időtartama közel fél óra. Aztán másik útvonal a Kinizsi utca és a hotel közti táv, ami gyakorlat szerint gyalog megtéve csak 15 perc. Bevált boltunk a CBA, van belőle nagy és még nagyobb, az előbb a kisebb területűvel próbálkoztunk elég jó eredménnyel. Délután ugyanis rám jött az alma utáni vágy (mert most csak erre vágyhatok:)) szóval csorgott a nyálam a számlázási infók közepette és az tartott életben, hogy elgondoltam nemsokára ehetek 1-2 piros és lédús almácskát. Lehet, hogy öltem is volna, ha nem találtam volna egy boltot sok szép piros almával :) na de a projekt sikeresen kivitelezve, vacsora lightosan kipipálva, hmmm.... fincsi volt. De még lehet, hogy eszek.:)

Nem mondtam, de a hétvégém nagyon gyorsan elment, alig éreztem meg a pihenés halvány szikráit. Persze pénteken éjjel értem haza, szombaton kimostam a heti összegyűjtött szennyest és kitakarítottam némileg, aztán vásárlás és aminek nagyon örültem az egy vacsi volt ahova meghívtak. Biztos nem találnátok ki mit ettem! Na nem almát, nem nyert. Pizzát képzeljétek el! Mert ugyebár én inkább meggyúrom, de enni nem nagyon... most mégis arra fanyalodtam és kértem egy magyarost, aminek csak felét sikerült elpusztítanom párom örömére. (tudja hogy velem a legtöbbször jól jár, mert nem eszem meg az egész adagot)

Vasárnap anyulátogató volt meg keresztfiaim megpuszilgatása némi kajálgatással vegyítve. Hamar elment, sajnálom is. Este értünk haza, megint pakolás és óraállítás hajnali 4.50-re. ÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!

Terveim szerint egyébként csütörtökön kiruccanok a Corvinba este egyet nézelődni. Térképileg 2 sarokra van a Szigony utca (arra talán nem kéne menni), bár ma délután az Iparművészeti Múzeum oldalánál egy fiatal srác ült magatehetetlen, belőve gondolom. Iszonyatos és sajnálatos látvány volt, nehezen dolgozom fel az ilyet. A társadalom szakadékában sokan vannak tudom. Mégis élőben látni, hogy emberek hova tudnak jutni...iszony...