Azt hiszem ez már csak heti blog lesz... időm mint a tenger, energiám mint égen a felhő, kedvem meg mint a napsugár...
Ma az jutott eszembe, vagyis azon gondolkodtam mi is az ember lételeme ezen a világon, mi az ami nélkül nem tud élni. És hogy miért is ma volt eme töprengésem annak oka is van, de ezt inkább hagyjuk. Szóval valamikor még általánosban mindenki tanult Maslow úr piramisáról ami tulajdonképpen a szükségleteink hierarchiáját szemlélteti nagyon is praktikus és igaz (talán) téri kreációban. Legalján a fizikai szükségleteink állnak mondván kaja és pia nélkül a testünk nem tud létezni. Létünk alapja és energia háztartásunk motorja a kalória, ha éhesek vagyunk semmi másra nem tudunk úgy koncentrálni ahogy kéne. Amíg ez nem elégítődik ki hiába akarunk szellemi teljesítőképességünk csúcsán állni, kiröhög minket a test, mert beint egy jó nagyot. Alapjában véve ha ez az éhség már nem áll fent akkor lehetünk-e boldogok? Elég lehet-e csupán ennek a szintnek kielégítettnek lennie? Többségünknek bizonyára nem. Nekem meg főleg. Ide persze nemcsak az étel és ital tartozik, hanem a levegő és a szex is. Bár szerintem ez utóbbi nemcsak testi szinten értelmezhető, ha csupán itt kell róla tárgyalni, akkor nem értek a dologgal és a piramissal egyet. Zárójelben annyi, hogy mint a piramis alapja tényleg igaz, de elgondolkodtató... ja és még az alvás is alaptégla.
A köv. szint a biztonság. Erről csak annyit emlékeztetőül mert mindenki volt gyerek és látott már ilyet, hogy a pici baba bárki pötyörög neki, bájologhat ezerrel még akkor is az anyukája közelében érzi magát biztonságban, ha az adott anyuka nem éppen egy példás szülő. Nem beszélve a felnőttek és jómagam nagy fokú önzéséről (ez utóbbi magamra vonatkoztatva többszörös) hiszen ragaszkodunk mindenhez ami egy csöppnyi biztonságot is jelenthet az életünkben.
Középen a szeretet és az összetartozás áll, bár én azt gondolom, hogy magamba nézve a szeretve lenni kategória élet-halál kérdés. És itt érkeztem el mondandómhoz, a valódi okhoz amiért elkezdtem ezt a blogbejegyzést ma írni. Ettem, ittam, biztonságban is vagyok talán, de a szeretve lenni szint megcsorbult. Nincs kielégítve és én forrongok, tök mindegy hogy milyen téglákból építkezik tovább ez a piramis, önmegvalósítás vagy önbecsülés, én itt megrekedtem. És hogy miért is ez a hiány és hogy miért érzem nagyobbnak mint amekkorának lennie kéne... mert én vagyok azért. Holnap emiatt hülye leszek, elment minden kedvem, még attól is hogy igényem legyen az alapvető dolgaimat elvégezni. Nem kell kérdezni mi történt. Semmi nem történt. Illetve igen, de az én bajom. Hazug vagyok, mert nem siránkoztam addig amíg nem volt muszáj. Mert titkoltam valamit ami azért történt, hogy a másikat ne idegesítsem a problémámmal. Miért? Mert szeretem megóvni magamtól az embereket. Inkább szenvedek. Bár ezt úgysem lehet megmagyarázni. Logika ebben nincs. Csak egy sugallat, egy érzés: nem akarok nyűg lenni senkinek sem. Amíg meg tudom addig egyedül oldom meg a bajaimat. Ha már nem, ha tényleg muszáj, csak akkor szólok. Ez történt mostanság is. Szóval hazug vagyok. És a büntetésem az, hogy elvonják a létszükségletem. Mert kinek hogy. A testnek a kaja, a víz, az alvás, a levegő... a lelkemnek meg a "szeretve lenni" teljes repertoárja. Nálam ez utóbbi csonkult. Erre nincs mit mondanom. Az idő majd igazolja, hogy nem a megfelelő eszközt választották büntetésem és tanulópénzem árául. Mert aki szeret, az tudja, ez a legfájdalmasabb ostorcsapás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése