A múltkori pesszimizmusom alapja megoldódott, s talán ki is derült, hogy a "visszavágok" elgondolás felhasznált eszköze vagy az a módszer amivel ez történt nem éppen ideális. Konokságom elég erőteljes (tudja aki ismer) és a büntetés főleg ha nem megfelelő eszközzel történik, akkor ellenkező hatást kelthet belőlem. Nemhogy megjavulok, inkább valami utálkozás felé visz el maga a büntetés ténye. Talán mert régebben is sok volt az alaptalan büntetésem? Mondjuk szülőktől? Hogy nem beszéltem vissza és viseltem a büntetést szó nélkül? És inkább magamba fordultam és ott forrongtam? Hogy lázadtam ellene és valamiféle önmarcangolást indított el bennem inkább ahelyett, hogy kinyitottam volna a szám? Lehet...
Lényeg, hogy minden helyreállt most. Munkahelyemen igyekszem helytállni, bár most is azt mondom kemény dió ez a meló. Egy dolog motivál benne és az pedig a pénz. Egyelőre. Mint ok egyébként ez jó, mert a régi pedagógusi munkakörömben sajnos erre nem volt lehetőségem. 9 év után is lepipált egy szakmunkás fizetésügyileg. Ezzel pedig elnézést ha bárkit is megsértettem akinek ilyen végzettsége van. Nem állt szándékomban, a célzásom és a sérelmem okát nem rájuk céloztam. Sokkal inkább magára a tényre, hogy 20 év iskolapadban eltöltött idő és 2 diploma megszerzése után még mindig itt tart kis hazánk. Nem érzem a megbecsülést. És ezt sem azért mondom, hogy engem vagy hasonló kvalitású embertársaimat bármilyen módon is kitüntessem a többiek közül. Nem. Csak az a bajom, hogy úgy néz ki, tanulni nem érdemes, nem érték. Legalábbis pénz miatt nem. Szomorú, hogy ennyi év tanítás után is még mindig ott tartottam, hogy havonta csak túlórával és ofői pótlékkal értem el a 100-at. Úgy, hogy közben ha rendezvények vagy ünnepek voltak szombaton is berendeltek. Képzések halmaza volt vasárnap is és igazából sehova sem számított az egész. Szóval visszatérve a mondandómhoz, egyelőre motivál a pénz. Jövő héttől meg már főpénztáros rangra emelkedek, ami számomra újabb kihívást jelent. Pénzt mondjuk nem, de felelősséget annál inkább. Nem tudom örüljek-e ennek vagy sem, mondanám inkább félek tőle. Bár tudom (magamat ismerve), hogy számomra nincs tanulásban akadály (ezt azóta tudom, hogy műszaki informatika szakon fizikából sikerült 5-ösre vizsgáznom anno és soha nem hittem volna, mert utáltam a tárgyat), szóval ekkor summáztam a tényt: meg tudok tanulni bármit. Kollégák kellemesek, az emberek akikkel foglalkozom már nem annyira, de van néhány köztük mégis (akik kilógnak az átlag bunkók közül) és nem idegbajosként és hangfelemelve mondják el problémáikat amiket igyekszem megoldani.
Mostanában ahogy a tavasz bontogatja a rügyecskéit és finom arcával mosolyt rajzol az én szememre, icipici csodákban gyönyörködöm. Lehet ezt másra is érteni (mondjuk kis babácskákra fürtös hajloknikkal) én most a kertünkben bújó virágokra gondolok elsősorban. Bár az előbbi is csoda nekem. Olyan jó kicsit rácsodálkozni a növényekre ilyenkor, mikor a szivárvány színeikkel befestik a még feszengő, vibráló levegőt... gyöngyvirág, tulipán, krókusz és ki tudja még milyen zsenge kis növénykék éledeznek és ahogy illatukkal csiklandozzák a fáradt, rohanó világot...
Én már régóta ábrándozom arról, hogy lesz egy kiskertem, amiben nem paprika vagy egyéb haszonnövények élnek, hanem saját ültetésű virágok! Sajnos eddig nem volt, pedig gondolatban hányszor megterveztem már, hogy kicsit különleges virágok is lesznek az én kertemben... és én gondozhatom, ápolhatom őket. Nem másért, csakis a szépségükért. Tudom, sok esélyem nincs erre, mégis álmodozom. Nagyon szeretem a virágokat és bár tényleg lehet, hogy csak a következő életemben valósul meg ez, egy csöppnyi esélyt mindig tartogatok magamnak. Hátha valamikor, valahol valaki meghallgat...
Mindig szerettem a kék rózsát, úgyhogy most szóljon ez a nóta:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése