Pénteken fel voltam dobva, mert megjelent egy jó álláshirdetés a neten. Gondoltam utánanézek a dolognak, mármint ha minden stimm, akkor elküldöm az önéletrajzomat. Csak az volt a bibi, hogy nem adtak meg elérhetőséget. Se e-mail se semmi. Kissé gyanús volt és tettem egy próbát, hogy telefonon érdeklődjek. Persze egy központi szám csörgött ki, ahol az automatával jól el lehetett volna csevegni, de az illető nevét mint melléket nem hallottam a gépből. Ja és péntek 3 őra révén tuti már nem is dolgoztak. Így aztán tervezgettem, hogy hétfőn első dolgom lesz bemenni személyesen e helyre. Alig vártam, hogy elindulhassak, ám mindvégig furcsa megérzés gyötört. Na ez be is igazolódott. Miután bejutottam a keresett hölgyhöz, elmondta, hogy rendszerhiba miatt minden állás megjelenik a neten (a szolgálat honlapján) az is, ahol már megvan a delikvens (előre) az is. Puff. Összedőlt egy kisebb világ bennem, merthogy tudtam, létezik kis hazánkban ilyen de eddig még nem volt szerencsém élő részese lenni eme ténynek. Miközben velem beszélgetett 2szer is csörgött a teló és mindketten az után az állás után érdeklődtek, mint én. Szóval ennyi. Megjelenik valami a neten, mint hír és némi remény, s a végén kiderül, hogy csupánm kötelező jelleggel kell meghirdetni dolgokat, pedig már megvan a delikvens munkavállaló már előre. Jól felspanolnak, mert azt hiszed, sikerülhet, aztán meg lehullsz, mert nudlit kapsz a szádba, nem pedig állást. No komment.
Azzal vigasztalom magam, hogy talán holnap sikerül megkaparintanom az áhitott szekrényt és végre egy helyen lesznek a szép ruháim. Egyébként biztos többen nevettek ezen, hogyan lehet egy nő ennyire oda egy szekrényért, de azt tudom mondani, hogy nekem fontos és kész. Nekem nem autó, nem utazás és nem baromi sok pénz az álmom, hanem mindig csak ilyen aprócska dolgok. Én ilyenekkel is elvagyok. Ahhoz tudom hasonlítani, mint mikor amikor valaki éhes lesz és ez az éhség inkább valami finomságra való késztetés és nem habzsolás iránti vágy. Nekem ilyen a szeretet-éhségem is. Minden napra kell, mert minden nap éhes vagyok.
Most már úgy vagyok feszültségügyileg, hogy reggelente a lelkembe szúr az idő... nem értem ezt a világot, nem értek embereket, s mindebben az a rossz, hogy sokszor hiábavalónak érzem a küzdelmet. Már eleve eltemetett ügy, de mindig muszáj próbálkozni, hogy változzon a helyzet, amiben rosszul érezzük magunkat. S miért kell mindez? Az állandó küzdelem? Mert erre született az ember. Arra, hogy minden csepp pozitívumért, minden lötty boldogságért megküzdjön. Még a fennmaradásáért is. Az elemi és alap szükségleteiért is. Van akinek kevesebbet, s van akinek sokkal többet kell tennie ugyanazért. Igazságtalan. De ez van. A legnehezebb nem is a küzdelem. Hanem az, hogy mindvégig tudd, miért kell ezt tenned és sose felejtsd el. Erőset álmodni kevés. Ha gyenge vagy, nem érheted el. És mindeközben maradj ember. Na ez a nagy dolog.
