Álomkonyha

Kicsit későn ébredtem, bár ahhoz nem elég későn, hogy igazán kialudjam magam. A délelőttöt a neten való barangolással töltöttem, kicsit (vagy inkább nagyon) engedtem a szárnyalásnak és konyhákat nézegettem eladó lakásokban. Persze nyilván ez csak álom, hogy én valaha is olyan helyhez jutok, tudom azt is, hogy lehetőségeim túl szűkek a szárnyaimnak, mégis jó volt ábrándozni. Kedvelt időtöltéseim nagyobb része a konyhában zajlik ugyanis. Szeretem a főzést, a sütést, sőt a mosogatást is. A konyha nekem olyan hely, ahol némi kreativitásom kiélhetem, illetve a másikról (ha van) való gondoskodás érzését itt élhetem át. Nem luxus felszerelésekről van szó, mikor azt a szót mondom, hogy álomkonyha, inkább szép, harmonikus színekből összeállított, praktikus felszereltséggel rendelkező környezetre gondolok, ahol jó lenni. Imádom a tálakat, az összes kiegészítőt, melyek egy főzéshez kellenek, nagyon szeretek szépen, ízlésesen megteríteni és vendégeket várni. Talán ez is eljön egyszer. Bár sajnos megint rossz számokat húztak a hatos lottón, a sors nem akar hozzásegíteni a konyhámhoz...

Fincsi ebédet kaptam, a délután pedig kis hűtőszekrény feltöltéssel és beszélgetéssel telt. Persze azért a dolgok elől ettől függetlenül nem menekülhetek (ami a múlt heti történéseket illeti), nélkülem megoldódni nem tudnak. Még mindig félek, kimodhatatlan előre nem látás gátolja a napjaimat, egyedül csak az idő telik, megoldás azonban nem jön. Lassan december, s én még mindig nem tudom, hogyan is tovább...

Havas szombat

Leesett az első hó. Bevallom én nem szeretem. Ám ez sem kívánságlista. A Balaton környékén töltöttem a nap jelentős részét. Rövid kis munkának néztünk elébe ugyanis, amibe én igazán csak bátorító és időfigyelő voltam. Aki nem tudná (mert nem pedagógus) ezek kooperatív csoportmunkához különböző szerepek, ezeket most én egyedül töltöttem be. A fél óra helyett amúgy legalább 3 óráig elszórakoztak velünk egy irodában (magyarul feleslegesen tartózkodtunk ott legalább 1 órát) és csak ezután élvezhettük anyunál a jól megérdemelt ebédet. Fini omlós sült csirkét ettem rizi-bizivel és savanyúval, aztán kis dobos torta és valami tejszínes sütike is lecsúszott. Ja ne higgyétek, hogy nagy étkű vagyok, de nem is reggeliztem és 2-kor már eléggé éhes voltam. És aki tudja (ha nem akkor most megtudja), imádom a majdnem grillcsirkének nevezhető sült állatkát, mikor a villámon szétomlik a husikája. Anyu egyébként jól főz (sütni nem szeret), és nem meglepő, hogy tudta mivel kell várnia. Hazaérve kis pihenő után (ami már életbevágónak számított) partyra készülődtünk és meg is érkeztünk a csapathoz. Voltak számomra ismeretlenek is a tagok közt, kicsi a világ alapon egy pécsi sráccal is sikerült megismerkednem nem Pécsen. Együtt néztük (vagy sirattuk) Kati távozását az X-Faktorból, vélemények és ellenvélemények ütköztek egymásnak a szereplőket illetően. Szerintem a Megasztárban sokkal tehetségesebb emberkék, sztárjelöltek vannak, mint itt, de ez legyen az én véleményem. Közben ugye már beindult a Való Világ is, van apropó így most már a magyar embernek, hogy leüljön a tv elé a hideg és sötét téli estéken. Sajnos a kultúrát ezen keresztül nem lehet elsajátítani, megy a sok hülyeség, kiráz a hideg a magamutogatástól, nincs egy normális, élvezhető műsor se. A mai fiatalok és a gyerekek is tőlük! (Úristen!) tanulnak, őket utánozzák, majmolják, olvasni meg nem tudnak és nem is akarnak. Persze vannak kivételek, de ott a szülői háttér is olyan. Na jó, ne menjünk ebbe bele, mert eléggé felhúztam már magam. Szóval ez a világ nem való senkinek sem. Maradjunk ennyiben.

Párhuzamos sorok

Pihenős napom volt ma (testileg), az agyam azonban egész nap pörgött. Olyan elfoglaltságot kellene találnom, ami nem engedi, hogy legyen még energiám akár tudat alatt is gondolkodni. Még a zene az, amely netalán segít kiszállni a zűrzavarból, bár az sem tuti recept. Ma egy kicsit elmentek a gondolataim egyéb téma felé, merthogy több napja látom a tv-ben ugyanazt a reklámot, ami végülis egy társadalmi hirdetés a felszín alatt. Azokat a csecsemőket mutatják pár képkockában, akiket az anya szülés után eldob és magára hagy. Az okok közül csak egyet emelnek ki: nincs pénz, hogy felneveljék őket. Na erre a témára én elég érzékeny vagyok, főleg mert tudom, hányan is várnak az örökbefogadási sorban, mit kell megtenni azért, hogy egyáltalán valakit alkalmasnak találjanak szülőnek így papír szerint és mennyit is kell várni. Ha nem lenne ilyen bürokratikus országunk, ahol az elsődleges fontosságú "A Papír", akkor nem tartanánk itt. Rengeteg kisgyerek vár befogadó és szerető családra, de a körülmények vagyis az idő, amit a papírok rendezése elvesz a lehetőségből, az valami katasztrofális. Évekig sorban állni, aztán miután lejár az alkalmasság, megint előlről kezdeni mindent, egészen vicces. Akit mondjuk 2 éve alkalmasnak találtak, mert megfelelt minden pszichológiai, testi, életmódbeli és nem utolsó sorban anyagi feltételnek, annak a 2 év eltelte után miért kell mégegyszer "megvizsgáltatnia" magát? Főleg, hogy a 2 év alatt is bejelentési kötelezettsége van az őt és életét érintő mindennemű változásokkal kapcsolatban. Na jó, ha minden rendben van veled 2 év után is, akkor nesze, kaphatsz még egy év hosszabbítást. És ha még azalatt sem sikerül babához jutnod, lásd milyen kedves a hazád, kaphatsz még lehetőséget, csak újra vizsgáltasd meg magad. Szóval érdekes. Gyerekek serege vár aranyos, gyerekre vágyó családra. A másik oldalon nők, akiknek legfőbb álma teljesülne azáltal, ha lehetne gyerekük . Ők is várnak. Mindkét oldalon rengetegen vannak. Akkor nem lehetne, hogy lerövidítsék és megkönnyítsék az egymásra találás feltételeit? Persze nem. Mert a döntéshozók nem tartoznak egyik sorba sem...

Hideg-meleg

Kicsit kimozdultam Pécsről, talán jót tesz. Hétfőtől nekiállok (már elkezdtem) a saját weblapom elkészítésének, ami egyébként megint arra jó, hogy elvegye a figyelmemet azoktól a dolgoktól, melyeken gondolkodnék. Hülyeség egyébiránt ez az álarc, önmagam átverése, de az idővel csak így lehet felvenni a harcot. Leginkább már azt szeretném, ha önmagammal békére találhatnék, ami persze nem megy a külső béke megtalálása nélkül.

Pécsen már elkészült a karácsonyi világítás, gyönyörű alkalmatosságok lógnak innen-onnan az utcákon. Ha jól számolom, most hétvégén már advent első vasárnapja lesz. Nekem nem 4 gyertyám van az adventi tálban, hanem csak egy nagy. A heteket én a gyertya rövidülésével szemléltetem, főképp magamnak. Néhány szép karácsonyfadíszre már szert tettem, ezüst-kék színekbe öltöztetem majd fel a kicsike fámat.

Visszatérve a nap történéseire, volt jó és kevésbé jó is. Főztem megint.  Mégpedig sült krumplit tepsiben és fasírtpogácsát plusz paradicsomsalit. Délután fürdőszoba takarításba kezdtem, eltartott majdnem 3 órán át, de megérte. Bár kinek hogy. Kaptam érte hideget-meleget. Mi ebből a tanulság? A jószándékú tettek sem mindig úgy sülnek el, ahogy az ember szeretné.

Mellesleg kaptam egy kis aprót még egy régi melómért (jó lesz egy kisebb sárga csekkre),  ezzel együtt némi reményt is, hogy talán nem kell jogi útra terelnem egy nagyobb összegű kintlévőségem behajtását (?) bár hiszem ha látom, jobban mondva a kezemben lesz. Na kérem holnap is nagy mennyiségű takarítás a terv, soros a gáztűzhely belseje és némi portörlés kellemes kis Prontoval. Ha kell valakinek segíteni karácsony előtti takarításban, szóljon. Némi nemű dicséretért szívesen bevállalom.

After Eight

A reggel mindig valami újat hoz. Nekem a legjobb az volt benne, hogy elvitte az őrült fejfájásomat. Mellesleg a tegnap után azt gondolom ideje tovább lépni. Baromi nehéz, de nem tehetek mást. Pár nap kell még és összeszedem magam. Egyébként első lépésként egy hatalmas szatyor ruhát vittem a Caritasnak. Odafele azért éreztem rendesen a súlyt, percenként váltogattam a kezem, olyan nehéz volt. Ám nagyon megköszönték az adományom és ez olyan óriásit dobott rajtam. Jövő héten még asszem 3-at fordulok minimum...

Kissé őrült vagyok, jól tudom, egész nap csak gondolkodtam. A sors még mit dob elém, talán jobb nem tudni. Mégis érdekelne, mit tartogat még számomra az idén, remélem most már békén hagy. Még mindig a levegőben lógok... a falak sokszor rám omlanak, máskor pedig szemközt néznek velem. Néha megnyugtat a csend, az egyedüli szívdobbanásaim, mégis rossz... mert igazán sehova sem tartozom. Félek a karácsonytól, az egész decembertől és magamtól is. Felmerül bennem a kérdés: tudok-e teljes beleéléssel részese lenni az ünnepeknek, megfelelek-e a velem szemben támasztott elvárásoknak, tudok-e erős lenni mikor az érzések szétgyűrik a szívem, elég vagyok-e így valakinek is? S miután ezen rahedli kérdésre választ nem kaptam, eszembe jutott, magamhoz kellene venni egy kis édességet. Miután persze hiába kerestem (nem találtam) a lakás minden eldugott zugában egy apró ici-pici csokikát, a kezembe akadt egy szupermarketes újság és megláttam benne a mentolos finomságot hmmm... After Eight. Hiába vágtam volna ki a lapról, kalóriát és élvezetet ugyebár nem nyújt. De nem adom fel! Ugye hallottad, kedves Mikulás? 

Szakadék

Jónéhányszor álltam a szélén... innen két fajta út létezik. Vagy beleesünk vagy megpróbálunk úgy átjutni a túlpartra, hogy bele ne essünk. Ma én kissé belecsúsztam. Nem tudom hogyan tovább. Csak azt, hogy nem szabad elhagyni magam és talpra kell állni. Rengeteg kérdés kószál az agyamban, melyek nagy része csupa félelmet szül. A félelem pedig az én ellenségem. Küzdenem kell vele. Ahogy azért is, ami a holnap. Szerencsére nem hagynak teljesen magamra és vannak, akikre számíthatok, akik bármilyen szituációban is fogják a kezem. Így én is többnek érzem magam. Ha átalszom az éjszakát és felkelek reggel, talán minden más lesz. Mert a remény virága sohasem hullik le...

A mai események azért jócskán nyomot hagytak bennem. S bár messze áll érzéseiben ez a szösszenetnyi versem, mégis ezt választottam. Talán mert nem akarok mindent kimutatni a külvilág felé. 

Szomorúságod

Nem szólsz de szíved húrjai
mélyebben rezegnek,
szólamok
 peregnek
 lelkedre telepednek.
Lassul kezed, járásod tompa,
fátyol-szemed rámered a távolra,
nem látsz mást mint sötét árkot,
magad rajzolta  fény-hasábot
mit szétpengetnek vonyító húrok,
s nincs másod, csak álmatlan,
szomorúságod.

Adok-kapok

Megint lemaradtam... na nem a buszról, hanem a blog megírásáról vagy 4 napja. A szándék mindig megvan, csak az idő...

Mint kiderült, jobb vagyok, mint a Kinder Surprise (az a gyerekeknek való tojás, amiben kis meglepetés is van). Ezt úgy én mondtam magamnak kissé szerényen. Na mert ugyebár az a busz, ami 4-kor indul az valójában már 2-kor elment. Mindegy, úgysem értitek. Lényeg, hogy velem voltak az istenek, meg a nagy ormányú elefánt meg minden. Sokkoló hatást sierült varázsolnom a menetrend megtréfálásával. 

Szombaton kis rántott sajt-rizs effekt után húgomhoz voltam hivatott, aki már előre beharangozta a vadpörköltes vacsit, így a gyomrom szűk belsejében már korán beindult a kiválasztás. Keresztfiaim tudják kit kell szeretni alapon már nagyon vártak, hiszen ha a keresztanyu meglátogatja őket, akkor mindig nagy locsit élvezhetnek a kádban (anyukánál jóval engedékenyebb vagyok). Háromszoros névnap-szülinapot egybe tartva egész jó volt a kaja felhozatal. Másnap távozásunkkal felváltottuk a következő csapat érkezését, aztán megint ebéd és végre kis lusti az ágyban. Bár tudni kell, hogy én voltaképp nem aludtam, inkább csak pihentettem a szemem. Este kis színház és némi komoly tárgyalás után a Volán már tuti előre örült, mert tudta, hogy törzsutasa másnap ismét bevételt hoz számára. Na így is történt. Az eső nem kímélt, megint megeredt. Persze ennek oka van mégpedig az, hogy a napsütés valahol máshol maradt. 

A heti tervem egyike, hogy kiselejtezem a ruháimat és valamikor a jegyzeteimet is. Elég volt a szűkös szekrényekből, ideje elcsórni, ami már nem kell. A pécsi Caritas valószínúleg örül és értékeli felajánlásomat a ruhákat illetően. Én meg majd örülök, hogy kicsit segíthettem. Manapság ebből az érzésből úgyis kevés van. Inkább elvennénk a másikét, minthogy adjunk. Irigyek vagyunk és pénzhajhászok, tíz forintért eláruljuk azt, aki valaha a barátunk volt. Ha nekem nincs, másnak se legyen elve nagyon közkedvelt manapság, csak akkor eleve miért is várunk a másiktól egy csöppnyi segítséget vagy megértést, ha mi magunk is megátalkodottak és profitéhesek vagyunk? Az adok-kapok művelet sem úgy értendő, ahogy azt sokan értelmezik. Legalábbis kevesen vannak így. Nem biztos, hogy pont attól kapjuk vissza a jótettet, akinek segítettünk. És ha egyáltalán nem kapjuk vissza? - merül fel a kérdés. Akkor nézzük magunkba. Ha nem vagyunk boldogabbak attól a tudattól, hogy adtunk, akkor valahol bennünk van a hiba...

Telefonhegyek

Igazán pörgős nap volt ez a mai. Talán soha nem kaptam egy napon ennyi telefont, mindhárom készülékem szinte folyamatosan rinyált. Ezekből persze az egyik az engedélyezett volt és örültem is neki, a többinél ide-oda kapkodtam a telót. Rengeteg infóval lettem gazdagabb, s talán a jövőre nézve is adhat egy kis reményt. A délután-esti projektem méteres kalács volt ugyanis a Mikulást megzsarolva próbálom döntésének pozitív kinyilatkoztatására rávenni. Na szép bonyolult mondatot írtam. Szóval kissé megőszült szakállú marketing emberünket is a hasán át lehet megfogni? Biztos pasiból van! Tegnap ha kiment az erdőbe rőzsét gyűjteni (na jó, vesszőket) most jól jön neki az édesség, hisz esőbeen ázva-fázva igyekszik munkáját elvégezni. Egyébként csajozás után is hasznos lehet számára a cukor, merthogy jócskán kivehették az energiáját. Volt szerencsém ellátogatni az Intersparba is, anyukák válogatták éppen a csomagba valót, rengetegen voltak, tuti business ez az üzleteknek is. Tetszik, hogy lassan mindenhol kirakják a karácsonyi dekorációt az üzletek kirakataiba, olyan hangulatom lesz tőle, mintha tényleg mindjárt szép karácsony lenne. Nemsokára meggyújthatjuk az első adventi gyertyát, melyet én nem vallási inkább más okokból teszek. Imádom a gyertyákat, mindegyik fajtáját. (hmmm...ez ajándék ötlet volt)

 Bár megelégednék azzal is, ha biztosítanák alapvető feltételeimet a konyhai eszközök használatára is (lásd gáztűzhely, bojler netán mosógép) Ezt bizti nem értitek, nem baj.

Még egy megjegyzés: Már csak 12 napom van egy szerződés végéig. Vagy meghosszabbításáig? 

CsokiMiki

Nem volt túl pergős napom, estére már az idő is rosszabbá vált. Esik megint. Bár még mindig jobb, mintha havazna, mert azt nem szeretem. A Mikulás még messze van, lehet, hogy éppen csajozik, nem tudom. Vagy esetleg kiment az erdőbe, mer rájött, hogy a tavalyi rőzse már kissé punyvás és be kéne gyűjteni az idei friss anyagot. Bár részvétem neki, ilyen eső után valószínűleg térdig merül a sárba. Ja, láttam a csokiutánzatok már tömkelegével sorakoznak a boltok polcain, olcsón szinte fillérekért hozzá lehet jutni a képmáshoz (de olyat nekem ne hozzatok, mert nincs benne boldogsághormon csak sok E betű), inkább ha lehet (jó voltam, tényleg) igazi csokikát kérnék sok-sok kakaóval, jó? 

Kissé lemaradtatok a pesti kocsmás dologról szombaton, így most, hogy lássátok (és Miki bá is) az igyekezetemet na és azt is ám, hogy milyen kedves is vagyok, kaptok néhány képet róla(m).

Az úr egyébként kedves és aranyos, ő adta át az oklevelet. Nem mondtam, de elárulom, hogy az Isten könnyei című alkotásomat értékelték így, ami egyébként még nyilvánosságra jutásom elején íródott valamikor 2009 őszének elején. Már el is felejtettem, hogy én ezzel pályáztam is valahova, meg is lepődtem az egészen...

A bemutatkozásomra lelkiekben eléggé készültem, azt gondoltam, nem ezt a "győztes" verset fogom felolvasni, hanem egy másikat, mivel ezt úgyis olvashatják majd a májusban megjelenő antológiában. Így hát kiálltam egy újjal. Aki ismer, tudja, hogy saját verseimmel mindig gondban vagyok ha fel kell olvasni. Most is így történt. S mivel vállaltam (egy okból), csakis ezért álltam ki a dobogóra. Talán a belsőm késztetett rá. Na mindegy. Lejjebb éppen Király Lajos író-költő-műfordító beszél, aki a lírai művek zsűrije is volt és akivel beszélgettem a szünetben. 

Rájöttem, el vagyok havazva a művészeti dolgaimmal, bár megnyugodtam picit, mert megérkezett a könyvkiadási szerződésem, karácsonyra tényleg lesz saját kötetem. Juhéééééééé!

Lassan már gondolkodom, mert tényleg nyakamon a karácsony és ki kellene találnom kinek mit is ajándékozok. Hát nem könnyű, főleg, hogy mindig a nehezebb utat választom. 

De ne siessünk, szóval Kiskarácsony, Nagykarácsony, a Mikulást még ide várom!                                                                            

                                                                                             

Célpont

A lábaim reggelente már maguktól visznek a cél felé, olyanok mint egy php program. Már messziről megismerem Pécs "hírességeit", azaz azokat a fazonokat, akiknek valami difijük van és az utcán különböző módon csalják ki az emberektől a zsetont. Létezik olyan, aki már megátkozott és olyan is amelyik majdnem leköpött. A legaranyosabb ma reggel tündérkém-nek szólított, s bár nem volt a megtestesült herceg a maga valójában és hatalmas kusza és ápolatlan szakállával, mégis elmosolyodtam. Mellesleg van egy fickó, aki másodszor is megkörnyékezett azóta, hogy először kicsit eligazítottam (nemtom tán megismerhet?) és szimpi vagyok neki. Lényeg, hogy ma is elküldtem és utánam kiabált (csúnyákat). Volt eszembe, megkérdezem tőle miért nincs éppen iskolában, hisz tanítási idő van. Ám ledumáltam magam eme ötletről, mert féltem, hirtelen hátha előkerül a banda többi tagja ha én itt kötekszem. Érdekes, hogy engem mindig kipécéznek, nem értem, mi van bennem, ami hozzám húzza őket. (?) És ugye pont ilyen okok (és egyéb elszenvedett nagyon csúnya tapasztalat) miatt sem merek sötétedés után a városban bolyongani egyedül. Ha felpörög az agyam és már nem bírom elviselni a lakást vagy olyan történik, ami felzaklat, akkor persze elmegyek sétálni, de közben nagyon félek.

Ha már így ennél a témánál járok, szociális érzékenységem azért elég mély - ezt be kell valljam. Jópár versem született a peremen élő emberekről. Meg tudok döbbenni az egészen, a helyükbe tudom képzelni magam pár percig, nem éltem így és mégis magamban érzem a szenvedésüket. Különös, tudom, talán azt mondjátok hülyeség, de bele tudok bújni a szívükbe és magamba tudom oltani az ő érzéseiket. Nem bizonyításképp, csak a téma kedvéért jöjjön nektek egy versem:

Szabó Erika: Ajtót nyiss   Uram, engem hívtál? Hallottam nevem… Hol lesz az ajtó min hozzád léphetek? Vonatra várok, bár magam is az vagyok, halál-szülte gyermekként a halállal kattogok, vonatfütty emelte házam, olajgőz hordja szét vágyam, anyám a bú, cipőmben fagyott ágfavég. Szülőm, szemedben gyermeknek látsz-e még? Monoton zajok közt pénzcsörgése álom, túlélem a nappalt s az éjszakát várom, korgó hassal takar a szürkeség, csak a reggel, az ne jönne még… Keleti éden, nyugati vánkosán aszott csontfejem öledbe hajtom anyám, magam rongyszagán nyíló sebtömeg, kiszáradt ajkam fémillat tölti meg, farkasok tanyáján mocsokba fulladok, s tudod, Uram hogy csak hétéves vagyok? Nyomorban ez, síneknek udvara, örökké éber, alvó lénytömeg, szörnyek vicsorgása, a szégyen egymaga játszik a kínos kesergéssel. Gömbölyded szívemből most napsugarat rajzolok, tán felmelegíti lábam… poklokig nyújtózom, lelkem ablakát már egekig tártam, repüljön a szó túl a fényeken, nem bírom magam, e rothadó vonatsíneken! Uram, engem hívtál? Mondd újra nevem… Nyisd előttem ajtód, s én boldogan, boldogan megyek.

Pesti szombat

Kissé ellustultam - gondolhatjátok, de nem így van. Blogozásom elmaradásának hivatalos okai vannak. Jobban mondva az is. Ugyanis az történt, hogy szombaton már korán ébresztett a telefon, mondván el kell indulni, hogy időre sikerüljön is elérni célomat, egy hetedik kerületi retró kocsmát. Itt tartották ugyanis a Tollinga portál művészeti eseményét, az idei díjkiosztót. Picike shoppingolás után (ami volt vagy 3 óra) kissé elkésve, de semmiről sem lemaradva várt a szék és számomra meglepetést okozó emberek sokasága. Azért lepődtem meg igazán, mert egyetlen díjkiosztón voltam jelen eddig, ahol ennyien vagy még többen képviseltették magukat az amatőr művészberkekből. Elkaptam néhány ismerős arcot is és újabb konklúziót vontam le ebből, mégpedig azt, hogy vannak hozzám hasonló törekvésű emberpalánták, akik szeretik több helyen is képviseltetni magukat. Fini meggyes üvcsit ittam, miközben megkaparintottam az oklevelem. A szünetben Király Lajos író-költő-műfordítóval beszélgettem, aki méltatta tevékenységemet és bíztatott a további verseim megírására is. Egyébként kiváló fotósom is volt, aki a sorok közt meghallgathatta bemutatkozó versemet, illetve engedve a meghívásának végre enyhítette az éhségemet egy kis húsgombóc-sült krumpli-barnamártás-áfonyás cuccossal, levezetve mindezt néhány hari sütivel. Utána végül már minden jó volt, jöhetett volna akár földindulás is... A kihangosítást nagyon hiányoltam, alig hallottam a fellépők alkotásait, illetve a zsűri értékelését. A feeling egyébként megvolt (gondolok itt a viseletekre), a farmertől és pulcsitól a csicsás és lezser szabadidős cuccig egészen széles skálát ölelt fel az öltözék egyes embereknél. Kicsit már rutinos pályázónak számítok, tudom a szintet, mi az, amíg el lehet menni öltözködés ügyileg egy-egy ilyen összejövetelen. Bár legtöbbször azért úgy érzem, túl vagyok öltözve, de inkább így, minthogy alulöltözött legyek. Láttam viszont szép fotókat egy kiállításon, bár a mű dolgokban nem hiszek (lásd Photoshop), 2 kép mélyen megérintett.  

Tegnap azért alukálhattam a megszokottnál tovább és fagyiztam is. Furcsa, hogy november közepén ilyen csodaszép időjárás van, talán nem lesz böjtje a dolognak. A tegnaphoz képest azért jócskán hidegebbet érzek, valahogy kihűlt a szobám, benne a lelkem. Nincs más kiút ebből, csak a sok munka azt hiszem. Azzal jócskán bele lehet keveredni az idő örvényébe. Tegnap még úgy éreztem, az idő velem van, ezt ma már sajnos nem mondhatom el. Kergetem, hogy múljon, de nem tudom mással, mint önmagam átverésével. Mert valahol mindig hazudni kell magunknak a túléléshez. 

The end

Végre elkészítettem a kötetem tartalmi arculatát. Képek benne vannak, már csak az írásjeleket kell átnéznem és holnap talán küldöm is a kiadónak. Azt hiszem tetszik. Mármint ami benne van, hisz a szerző, vagyis én ,lehetek magammal elfogult. Tele vagyok várakozással... életem egyik álma teljesül. A fotók kifejezetten illenek a verseimhez, hálás köszönetem a készítőjének ezért is és minden egyéb segítségéért. Puszika!

Holnap még egy melós nap 3 elvi tárgyalással és utána végre kezdődik a hétvége. Na de ne rohanjunk, hisz még csak csütörtök van sajna. Gyönyörűen sütött a nap, simogatta a hajam, ahogy sétáltam Uránvárosba. A lábam alatt összeroskadt levelek sárosan bújtak a csizmámhoz, de én csak mentem, róttam a kilómétereket. Nem hiába. A célhoz érve finom kávéval kínáltak és kedves férfitársaságban dokumentálhattam. Visszafelé még taxim is volt, aztán az irodában folytatódott a nap. Nem voltam egészen egyensúlyban, a tegnap este jócskán betett nekem, de hát ez már csak így van. Lelkizni nagyon tudok, a bűneimért pedig meg kell fizetnem. Az éjszaka megnézegettem a csillagokat, hallgattam az emberek mulatozását a fölöttem lévő lakásban és hogy mono helyett sztereó legyen a műsor, ezért az utcán is kornyikáltak. Ha átmehettem volna ringlisbe, akkor bizony reggelre már olajozottabban mentek volna a dolgok, merthogy rengeteget forgolódtam. Hmmm, fincsi móka volt. Ilyen az élet. Egyszer fent, egyszer lent. 

Hmmmmmmm........de vajon mikor jön a Mikulás? És ugye nem felejt el engem?

Hivatalos randi

Korai volt a reggel, mint mindig. Ráadásul zuhogott az eső, ettől függetlenül kénytelen voltam munkába menni, merthogy sok-sok tennivaló várt rám. Nem beszélve arról, hogy randim volt egy hivatali szervnél, akik rám szánva 3 percet ugyanazt mondták el, amit eddig is. Segíteni nem tudnak, találkozásunk lényege a magyarországi bürokrácia abszolút szabályai, amit be kell tartani. Közben elém is nyomtak egy elégedettségi űrlapot, ha már náluk járok, akkor legalább értékeljem a munkájukat. Már a 3. kérdésnél leragadtam, mert a válaszok között nem találtam olyat, ami rám vonatkozna. Szóval megkérdezték, milyen státuszban dolgoztam az utolsó munkahelyemen. A kategóriák így szóltak: 1. felsővezető 2. középvezető 3. betanított munkás 4. asszisztens 5. szakmunkás 6. vállalkozó. S hát ekkor elcsüggedtem, én most melyiket is karikázzam? Gondoltam jó szakmunkás voltam, be is tanítottak anno a főiskolán, osztályt is vezettem, de hát igazából tanítottam. Kis kreativitással csináltam magamnak egy 7. kategóriát és odaírtam, hogy közalkalmazott (tanító, a gyengébbek kedvéért). Mostanában egyébként ez divat hogy kérdőíveket töltetnek ki, ugyanis a minőségbiztosítás követelményeinek eleget kell tenni.

Délután lett volna egy megbeszélésem, az illető 13 órára ígérte, de nem érkezett meg. Egyébként vállalkozóról van szó és azt gondolom, előttem leszerepelt, mert még csak egy telefont sem eresztett el, hogy bocsi de valami közbejött. Ilyen ember úgy gondolom egyáltalán nem korrekt, tuti nem dolgoztatnék vele. S valószínű, hogy általam nem is fog kikerülni a neve mint jó szakember-ajánlás. Felhúztam magam állatira, mert utálom az ilyet, mikor valamit megbeszélünk (ráadásul hetek óta húzódik az ügy) és levegőnek néznek. Várok, más dolgom is lenne és hülyére vesznek. Majd azért holnap előveszem az urat és tájékoztatom a "lehetőségeiről". 

Azt érzem, fáradt vagyok pedig rendesen alszom. Felpörögtek az események mindenütt, kissé feszült is vagyok , vagyis inkább nagyon és vágyom egy nyugodt hétvégére. Nem kell, hogy wellness szállodába menjek, csak egy pihentető napról álmodom, mikor nincs munka és végre beszélgethetek. Álmokról, elképzelésekről, nyomasztó gondolatokról és a valóság megrekedt pillanatairól. Kellene egy nap vagy netán kettő, mikor kiszállhatnék a mókuskerékből és azt tehetném, amihez kedvem van. Szabályok és magyarázatok nélkül.

Csupa ká

Káposzta, karalábé, kapor. Merthogy ezt raktam el télre a fagyasztó szekrényembe, ha már kaptam. Asszem Zoránnak van egy dala, ami pont arról szól, hogy hosszú lesz a tél, kedvesem. Bár nem tudom a címét. Egyébként tényleg hosszúak ezek a téli esték, pedig még nincs is tél. Csak a sötétség zavar be ami már 5 előtt ráborul a városra és olyan hangulatom van tőle, mintha kint mínusz 20 fok lenne. De lehet, hogy máshol nem így van. Mondjuk kis hazánk délnyugati felében?

Egyébként már azon gondolkodtam, hogy be kellene nyújtanom a számlát a reggeli ébresztésekért, mert ugyebár semmi sincs ingyen. Főleg ha szinte percre pontosan történik mindez és ezzel megmentek egyeseket az ágy fogságából. Hmmm. Majd beszélek a Mikulással, mit is tegyek. Áfával vagy áfa nélkül? Ez csak tőle függ.

1-2 nap és elkészül a könyvem tartalmi szerkesztése. Hú de nehéz egy vállalkozás ez. Jövő héten megköttetik a szerződés és ha minden oké lesz akkor a jézuska már mosolyogni fog, merthogy ő is olvashatja magánéletem titkait.

Egész délelőtt net előtt ültem, amit folytattam a délután folyamán is. Ezért kisebb hátfájdalmaim vannak. Masszőrök figyelem! Újabb kuncsaft személyében jelentkezem egy lájtos finom masszírozásra. Lehetőleg mézzel és gyertyákkal kérem. 

Rádöbbentem, hogy hülyeség nekem a tv, mivel hogy be sem kapcsoltam vagy 2 hete. Bár az áramszámlát illetően spórolni úgysem tudok, amit megtakarítok a tv-n, azt behozom a számítógéppel. Tehát nem vagyok egy jó befektetés.

Estefele kaptam egy telefont, hogy a könyvem megjelenésénél (bemutatásánál) és a január 21-es pesti díjkiosztón is állítólag jelen kíván lenni egy zalai újságíró, aki kíváncsi rám. Egészen meglepődtem. 

Az éjszaka talán magamhoz térek, bár inkább szeretnék sokat aludni, mert mostanában alig van rá lehetőségem az állandó utazás miatt. Szóval most kis kék pillangó elreppen alukálni hamarosan.

1/45-ből

A hatos lottóhoz fűzött reményeim tegnap elszálltak, merthogy csak egyetlen számot sikerült eltalálnom. Konklúzióként levontam, hogy a szerencsejáték nem nekem való. Pedig nagy lenne a tét, ugyanis ha nyernék, bizonyos ígéretemet teljesítenem kellene. Ehhez azonban legalább 6 számnak stimmelnie kéne a 6-ból. Mennyi az esélyem? Egyszerű valószínűség számítás. Képlettel vázolva a kedvező esetek száma / az összes eset száma. A kedvező esetek száma sajna csak 1. Az összes eset számát kicsit bonyolultabb megtudni: 45 alatt a 6. Ez utóbbi magyarul 40*41*42*43*44*45 / 1*2*3*4*5*6 = 8145060. A hatos találat valószínűsége tehát 1 / 8145060 = 0,000000122%. Na akkor erre mit mondjak? Inkább semmit. Talán legközelebb... de akkor aztán reszkessen Zala megye!

Dolgaimat illetően kissé meg vagyok zavarodva. Belül egészen rendben vagyok, bár lehetnék még jobban, de alapjában véve most a hétvégét várom, hiszen Budapestre utazom a Tollinga díjat átvenni. Nem olyan nagy szám az egész, nekem mégis fontos. Főleg mert fel is olvasok a csapat előtt. Hogy melyik versemet, az még kérdés, ötleteim vannak, szerintem egyesek nagyon meg fognak lepődni. 

Most hogy kicsit kiéltem matekos kényszeremet, bevallom kissé hiányoznak a nagyobb diákjaim is akiket magánban oktattam a matematika szépségeire. Visszagondolva egészen szép eredményeket tudhattam magaménak általuk. A sok év alatt vagy 30-an mentek át a kezeim alatt, illetve szárnyaim alatt nőttek fel, mely időszakra most is szívesen emlékszem. A piciknél is hasonló a helyzet, egy kőkemény alapra könnyebb házfalakat felhúzni - mindig ez volt az alaptézisem.

Szép lábak kerestetnek

...merthogy képzeljétek, sikerült olyan csizmát vennem, amit már jó ideje keresek! Nos, hogy irigykedjetek kicsit, vázolom körvonalaiban milyen is. Szép magas sarka van, gyönyörű és nem átlagos kiképzésű hegyes orra, na és persze barna, mert ez legalább olyan fontos. Mikor felpróbáltam, az eladó hölgy azt mondta, mintha rám öntötték volna. S mindezt kellemes kis olasz illattal fogom viselni hamarosan, ha alkalom lesz rá...

Most már csak az a gondom, hogy szép lábakat is kellene hozzá szereznem, merthogy ilyen csizmába az is kell. Sajna viszont nekem olyan nincs. Ezért hát Hamupipőke kerestetik szép nőies lábakkal. Ha tudjátok hol találom, szóljatok!

A nap egyik legkellemesebb része az este volt, ugyanis elmentem kicsit szépítkezni. Kaptam hosszú csillogós körmöket, gyűrűs ujjaimon bordó virágszirmokkal és strasszal, nekem tetszik. Mosogatást ezután is bevállalok!

Rögtön a manikűrös tevékenység után pár méterrel odébb beültem a kozmetikus székébe, aki végre csinos vonalakat varázsolt rám. Közben persze trécseltünk is és megvitattuk a rövid és a hosszú haj előnyeit. Egészen jó hatást tett rám ez az esti szépítkezés. Néha kell is, mert különben elfelejtem, hogy valójában nőnek születtem. 

Kicsit fáradt vagyok, nézzétek el a mostani rövid blogom, plusz holnaptól vendégeim lesznek a hétvégén és még picit tenni-venni kell... Mindenkinek jó éjszakát! 

PS: És Télapó, ugye figyeled a naptárt? Már csak 32!!!

Az álmok útján

Elkezdtem dolgozni a könyvemen. Most már nemcsak gondolatban, hanem ténylegesen is. Már az elején rájöttem ez nem is olyan könnyű. Hiába írtam meg a verseket, a sokaságban és az idő múlásával újra el kell hogy olvassam őket, mert nem emlékszem mindegyikre miről is szól. Érdekes, többnél az az érzésem, mintha nem is én írtam volna. Pedig mindegyik az én tollamból született. A héten már remélem úgy össze tudom állítani a kötetet, hogy indulhasson igazi szerkesztésre és lektorálásra. Egy álom indult útjára valaha... mely hamarosan valóra válik. Kis dolog, de nekem mégis egy kisebb világ...

Fáradt reggelre ébredtem, valójában magamban éreztem ezt. Több kilométernyi gyaloglás és nem kis emléktömeg zúdult rám eközben. Úgy élem meg a napokat, mint akinek nincs otthona. Csak lebeg valahol a semmiben és szeretne már végre haza találni. Az út azonban göröngyös, hatalmas szelek fújnak és nekem tartanom kell az irányt. Az irányt, mely belső hitem és amely vezet, bár nem tudni hova is. Találkozásaimat a falakkal már egészen megszoktam. De valahogy nem érzem sajátomnak. Mert ez nem én vagyok. Mindig azt gondoltam, hogy nem szabad elkeseredni, mert mindennek oka van. Oka és célja egyaránt. A küzdelem viszi tovább az embert, nem az önsajnálat. Tenni kell, harcolni, felállni és győzni. Akkor is ha közben nagyon fáj.

Miért? Mert soha nem adom fel.

Három hetes csillagfény

Vége a temetőzésnek, én is visszatértem szeretett városomba. Hogy hol is jobb, talán nem kell elmondanom. Otthon. 

Úgy érzem, sikerült valamit legyőznöm e pár nap alatt amitől féltem. Persze ez nem sikerült volna egyedül. Pozitívan kijönni dolgokból nem könnyű, mégis most egészen egyszerűen történt mindez. Furcsa. Talán az a plusz töltet, amit kaptam érzelmileg. Igen. Nagyon köszönöm.

Egy kedves ismerősöm hívott (nevezzük Andinak), melynek szintén nagyon örültem. Ami a legjobb volt az egészben, hogy jó érzéssel tölt el még mindig: nem felejtettek el. Bárhova is kerültem, a kapcsolatunk megmaradt és nem is akárhogy. Tanítványaim levelei is sorban érkeznek, mely szintén megerősít abban, érdemes volt nevelni és tanítani őket. Mert vannak, akik szeretnek. Ennél több egy embernek, tanítónak nem kell...

Visszagondolva az elmúlt hosszú hétvégére mondhatnám életem egyik legfontosabb állomása volt. Többször is kiderült, hogy a sors mire képes, illetve hogy az egyes eseményeknek milyen döntő szerepük is van. Néhány pillanat képes megváltoztatni vagy megerősíteni mindent. Mindkettő megtörtént. Legalábbis részemről.
Az előbb pedig érkezett egy telefon... nagyon jó hírrel. Konkrétan nem szeretném elmesélni, csak annyit belőle, hogy van amikor már mindent feladunk, mert a lehetőségek nem nekünk játszanak. Sokáig, hosszú évekig harcolunk valamiért, ami nekünk a boldogságot jelenti, de nem sikerül. Igazságtalannak tartjuk a sorsot, az Istent és minden lényt, akik valamit is tehetnének azért, hogy azt a cseppet ami nekünk az életet jelentené, mert nem adja meg. Vádolunk, tiltakozunk, dühösek vagyunk, aztán a végén feladjuk. S akkor egy váratlan pillanatban ránk borul az ég és sírunk. Mert megtörténik egyetlen pillatban mindaz, amire oly sokat vártunk. Ami másoknak könnyedén összejön, de nekünk valamiért mégsem. Szóval mégis kegyes lehet a sors - mondja nekem a belsőm ezen telefon után. És bár nem velem történt mindez, hogy egy csillagfényt tarthassak a kezemben, de talán egyszer, egyszer én is részese lehetek.

A délutánra sikeredett ebédem rántott sajt volt rizi-bizivel és egy kis tartárral (egy jó kis étteremben), ezt leborítottuk néhány korty alkoholos jellegű pécsi gyártmánnyal és nyakunkba vettük a várost. Eddig nem sikerült megnéznem a Dómot belülről, ma azonban ez is létrejött, mivel idegenvezetőt játszottam kis családomnak. A barna magas sarkú csizmáért folytatott küzdelmem ismét buktával zárult, de nem adom fel. Tuti válogatós vagyok, ezért sem jön létre a projekt. Amelyiknek ugyanis szép magas nőies sarka van, annak az orr kiképzésével vannak gondjaim, amelyiknek tetszik az alakja, annak pedig a sarka nem szép. Hát éljenek a nők, főleg aki ilyen finnyás mint én. Projekt elhalasztva de nem feladva. Tervek készen, további megvalósítási folyamatok pedig idegrendszertől függnek. Tessék szorítani!