Vége a temetőzésnek, én is visszatértem szeretett városomba. Hogy hol is jobb, talán nem kell elmondanom. Otthon.
Úgy érzem, sikerült valamit legyőznöm e pár nap alatt amitől féltem. Persze ez nem sikerült volna egyedül. Pozitívan kijönni dolgokból nem könnyű, mégis most egészen egyszerűen történt mindez. Furcsa. Talán az a plusz töltet, amit kaptam érzelmileg. Igen. Nagyon köszönöm.
Egy kedves ismerősöm hívott (nevezzük Andinak), melynek szintén nagyon örültem. Ami a legjobb volt az egészben, hogy jó érzéssel tölt el még mindig: nem felejtettek el. Bárhova is kerültem, a kapcsolatunk megmaradt és nem is akárhogy. Tanítványaim levelei is sorban érkeznek, mely szintén megerősít abban, érdemes volt nevelni és tanítani őket. Mert vannak, akik szeretnek. Ennél több egy embernek, tanítónak nem kell...
Visszagondolva az elmúlt hosszú hétvégére mondhatnám életem egyik legfontosabb állomása volt. Többször is kiderült, hogy a sors mire képes, illetve hogy az egyes eseményeknek milyen döntő szerepük is van. Néhány pillanat képes megváltoztatni vagy megerősíteni mindent. Mindkettő megtörtént. Legalábbis részemről.
Az előbb pedig érkezett egy telefon... nagyon jó hírrel. Konkrétan nem szeretném elmesélni, csak annyit belőle, hogy van amikor már mindent feladunk, mert a lehetőségek nem nekünk játszanak. Sokáig, hosszú évekig harcolunk valamiért, ami nekünk a boldogságot jelenti, de nem sikerül. Igazságtalannak tartjuk a sorsot, az Istent és minden lényt, akik valamit is tehetnének azért, hogy azt a cseppet ami nekünk az életet jelentené, mert nem adja meg. Vádolunk, tiltakozunk, dühösek vagyunk, aztán a végén feladjuk. S akkor egy váratlan pillanatban ránk borul az ég és sírunk. Mert megtörténik egyetlen pillatban mindaz, amire oly sokat vártunk. Ami másoknak könnyedén összejön, de nekünk valamiért mégsem. Szóval mégis kegyes lehet a sors - mondja nekem a belsőm ezen telefon után. És bár nem velem történt mindez, hogy egy csillagfényt tarthassak a kezemben, de talán egyszer, egyszer én is részese lehetek.
Az előbb pedig érkezett egy telefon... nagyon jó hírrel. Konkrétan nem szeretném elmesélni, csak annyit belőle, hogy van amikor már mindent feladunk, mert a lehetőségek nem nekünk játszanak. Sokáig, hosszú évekig harcolunk valamiért, ami nekünk a boldogságot jelenti, de nem sikerül. Igazságtalannak tartjuk a sorsot, az Istent és minden lényt, akik valamit is tehetnének azért, hogy azt a cseppet ami nekünk az életet jelentené, mert nem adja meg. Vádolunk, tiltakozunk, dühösek vagyunk, aztán a végén feladjuk. S akkor egy váratlan pillanatban ránk borul az ég és sírunk. Mert megtörténik egyetlen pillatban mindaz, amire oly sokat vártunk. Ami másoknak könnyedén összejön, de nekünk valamiért mégsem. Szóval mégis kegyes lehet a sors - mondja nekem a belsőm ezen telefon után. És bár nem velem történt mindez, hogy egy csillagfényt tarthassak a kezemben, de talán egyszer, egyszer én is részese lehetek.
A délutánra sikeredett ebédem rántott sajt volt rizi-bizivel és egy kis tartárral (egy jó kis étteremben), ezt leborítottuk néhány korty alkoholos jellegű pécsi gyártmánnyal és nyakunkba vettük a várost. Eddig nem sikerült megnéznem a Dómot belülről, ma azonban ez is létrejött, mivel idegenvezetőt játszottam kis családomnak. A barna magas sarkú csizmáért folytatott küzdelmem ismét buktával zárult, de nem adom fel. Tuti válogatós vagyok, ezért sem jön létre a projekt. Amelyiknek ugyanis szép magas nőies sarka van, annak az orr kiképzésével vannak gondjaim, amelyiknek tetszik az alakja, annak pedig a sarka nem szép. Hát éljenek a nők, főleg aki ilyen finnyás mint én. Projekt elhalasztva de nem feladva. Tervek készen, további megvalósítási folyamatok pedig idegrendszertől függnek. Tessék szorítani!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése