Szakadék

Jónéhányszor álltam a szélén... innen két fajta út létezik. Vagy beleesünk vagy megpróbálunk úgy átjutni a túlpartra, hogy bele ne essünk. Ma én kissé belecsúsztam. Nem tudom hogyan tovább. Csak azt, hogy nem szabad elhagyni magam és talpra kell állni. Rengeteg kérdés kószál az agyamban, melyek nagy része csupa félelmet szül. A félelem pedig az én ellenségem. Küzdenem kell vele. Ahogy azért is, ami a holnap. Szerencsére nem hagynak teljesen magamra és vannak, akikre számíthatok, akik bármilyen szituációban is fogják a kezem. Így én is többnek érzem magam. Ha átalszom az éjszakát és felkelek reggel, talán minden más lesz. Mert a remény virága sohasem hullik le...

A mai események azért jócskán nyomot hagytak bennem. S bár messze áll érzéseiben ez a szösszenetnyi versem, mégis ezt választottam. Talán mert nem akarok mindent kimutatni a külvilág felé. 

Szomorúságod

Nem szólsz de szíved húrjai
mélyebben rezegnek,
szólamok
 peregnek
 lelkedre telepednek.
Lassul kezed, járásod tompa,
fátyol-szemed rámered a távolra,
nem látsz mást mint sötét árkot,
magad rajzolta  fény-hasábot
mit szétpengetnek vonyító húrok,
s nincs másod, csak álmatlan,
szomorúságod.