Elkezdtem dolgozni a könyvemen. Most már nemcsak gondolatban, hanem ténylegesen is. Már az elején rájöttem ez nem is olyan könnyű. Hiába írtam meg a verseket, a sokaságban és az idő múlásával újra el kell hogy olvassam őket, mert nem emlékszem mindegyikre miről is szól. Érdekes, többnél az az érzésem, mintha nem is én írtam volna. Pedig mindegyik az én tollamból született. A héten már remélem úgy össze tudom állítani a kötetet, hogy indulhasson igazi szerkesztésre és lektorálásra. Egy álom indult útjára valaha... mely hamarosan valóra válik. Kis dolog, de nekem mégis egy kisebb világ...
Fáradt reggelre ébredtem, valójában magamban éreztem ezt. Több kilométernyi gyaloglás és nem kis emléktömeg zúdult rám eközben. Úgy élem meg a napokat, mint akinek nincs otthona. Csak lebeg valahol a semmiben és szeretne már végre haza találni. Az út azonban göröngyös, hatalmas szelek fújnak és nekem tartanom kell az irányt. Az irányt, mely belső hitem és amely vezet, bár nem tudni hova is. Találkozásaimat a falakkal már egészen megszoktam. De valahogy nem érzem sajátomnak. Mert ez nem én vagyok. Mindig azt gondoltam, hogy nem szabad elkeseredni, mert mindennek oka van. Oka és célja egyaránt. A küzdelem viszi tovább az embert, nem az önsajnálat. Tenni kell, harcolni, felállni és győzni. Akkor is ha közben nagyon fáj.
Miért? Mert soha nem adom fel.
Nagyon helyes!!!
VálaszTörlés