A lábaim reggelente már maguktól visznek a cél felé, olyanok mint egy php program. Már messziről megismerem Pécs "hírességeit", azaz azokat a fazonokat, akiknek valami difijük van és az utcán különböző módon csalják ki az emberektől a zsetont. Létezik olyan, aki már megátkozott és olyan is amelyik majdnem leköpött. A legaranyosabb ma reggel tündérkém-nek szólított, s bár nem volt a megtestesült herceg a maga valójában és hatalmas kusza és ápolatlan szakállával, mégis elmosolyodtam. Mellesleg van egy fickó, aki másodszor is megkörnyékezett azóta, hogy először kicsit eligazítottam (nemtom tán megismerhet?) és szimpi vagyok neki. Lényeg, hogy ma is elküldtem és utánam kiabált (csúnyákat). Volt eszembe, megkérdezem tőle miért nincs éppen iskolában, hisz tanítási idő van. Ám ledumáltam magam eme ötletről, mert féltem, hirtelen hátha előkerül a banda többi tagja ha én itt kötekszem. Érdekes, hogy engem mindig kipécéznek, nem értem, mi van bennem, ami hozzám húzza őket. (?) És ugye pont ilyen okok (és egyéb elszenvedett nagyon csúnya tapasztalat) miatt sem merek sötétedés után a városban bolyongani egyedül. Ha felpörög az agyam és már nem bírom elviselni a lakást vagy olyan történik, ami felzaklat, akkor persze elmegyek sétálni, de közben nagyon félek.
Ha már így ennél a témánál járok, szociális érzékenységem azért elég mély - ezt be kell valljam. Jópár versem született a peremen élő emberekről. Meg tudok döbbenni az egészen, a helyükbe tudom képzelni magam pár percig, nem éltem így és mégis magamban érzem a szenvedésüket. Különös, tudom, talán azt mondjátok hülyeség, de bele tudok bújni a szívükbe és magamba tudom oltani az ő érzéseiket. Nem bizonyításképp, csak a téma kedvéért jöjjön nektek egy versem:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése