Réteske

Gondoltam amíg sül a rétesem, addig írok. Már jön az illata... hmmm.... aki éhes, annak küldök egy kis vaníliás-túrós és egy csipet fahéjas-meggyes illatfelhőt. Holnap este elutazom, viszem kóstolóba és majd megmondják, valójában tényleg olyan finom lett-e mint ahogy én azt elterveztem. 

Holnap azért még vár a munka (mert ugye dolgozni is kell), de gondolatban már "otthon" vagyok és várom a megérkezést. A hétvégén mindenki temetőzik, köztük én is. Kissé félek, mert nem olyan könnyű visszamenni bizonyos helyekre, főleg oda, ahol felnőttem. A lelkemben mindig valami furcsa érzés van ezirányban, mégis várom, hogy lássak régi ismerősöket, helyeket a gyermekkorom 17 évéből. 

Csendesen telt a nap, talán csendesebben mint eddig. Terveim nem mindegyikét tudtam megvalósítani, de kaptam egy jó hírt is. Olyan valaki látogat el hozzám hamarosan, akit szeretek és nagyon sokat segített nekem. Persze ez oda-vissza alapon is működik, mert úgy fair. És hogy mégis miért van bennem némi feszültség, azt igazából nem tudom megmagyarázni, talán tartok dolgoktól, melyek az elkövetkező napokban várnak rám. Mindig vannak megérzéseim, és bár tegnap írtam a Mikulásnak és megígértem, hogy jó leszek, ez nem tudom hogy is fog sikeredni. A túloldalon kissé szigorú a zsűri, s én hiába igyekszem, nem mindig sikerül megfelelnem az elvárásoknak. Hibázom. S utólag már tudom ezt, mégsem csinálhatom vissza. Ezért abban reménykedem, hogy legalább az akaratot értékeli. Szóval kedves Mikulás, hozhatsz virgácsot is, de ne feledkezz meg arról, amit írtam neked. Tudom, hogy szigorúságod ellenére jó szíved van.

Fini csiga

Egészen belevetettem magam a munkába, mikor egyszer csak azt vettem észre, hogy már fél öt van. Aztán róttam a kilométereket, reggel és délután naponta megvan az egészségügyi sétám a város egyik feléből a másikba. Kora reggel már pudingos csigára voltam kiéhezve és nem nyugodtam míg nem találtam és magamévá nem tettem. Aztán délután 5-ig nem is ettem más egyebet...  Napközben eszembe jutott, kellene írnom a Mikulásnak, habár még csak készülődik, de jobb nem lekésni az ügyről. Ki tudja, hátha nemcsak a gyerekeket hallgatja meg. (?) Egyébként ma nincs kedvem írni, inkább egy szép verset küldök nektek: 

Áprily lajos

Ősz

Most már a barna, dérütötte rónán
mulandóságról mond mesét a csend.
Most már szobádba halkan elvonulhatsz
s hallgathatod az álmodó Chopint.

Most már a kályhatűz víg ritmusára
merenghetsz szálló életed dalán,
míg bús ködökből búcsút int az erdő,
mint egy vöröshajú tündérleány.

Szappanbuborék-dolog

Ma reggel kaptam két levelet, mindkettő elgondolkodtatott. Az egyik egy kislánytól jött, nagyon szerettem. Illetve szeretem most is. Nagyon jó érzés töltött el, mikor megláttam a sorait. A másik már felnőttes, komoly gondolatokat takart, ez vezetett idáig, hogy most magáról a boldogságról írjak.

Igen, nevezhetjük a boldogságot szappanbuboréknak. Színes, gyönyörű, misztikus, mindannyian arra vágyunk, hogy elérjük. Arra, hogy meglássuk, megérintsük ezt a gömböt, beléolvadjunk és soha többé ne eresszük el. Azt hisszük, ez csak a kiváltságosok joga, pedig nem így van. Mindenki elérheti. Ám tenni kell érte. Szerintem egyénenként változó, ki mit képzel és mit tulajdonít ennek az érzésnek. Pénztől, gyermektől, kapcsolattól, másoktól vagy önmagától lehet boldog valaki? Nem tudom. Vagy talán inkább attól, hogy a vágyai kiteljesedhetnek? 

Különbözőek vagyunk, a boldogság okának kiderítésére nem lehet egyetemes szabályokat felállítani. Én például magától az anyagi javaktól még nem vagyok boldog. Kevés. Talán inkább attól, hogy a vágyaim elérem és olyan kiegyensúlyozottságban élhetek, ami megmagyarázhatatlan. Erőt ad, belső szárnyalást, csendet és vihart egyben. Sokszor azt hisszük, hogy a boldogság látható, akár színekhez is társítjuk. Hisszük, hogy ha megérkezik, meglátjuk, bezárhatjuk egy szekrénybe és könnyen meg tudjuk tartani. Hatalmas dolognak gondoljuk, kergetjük egy életen keresztül. Az évek mennek, egy-egy pillanatra, időszakra  beszökik hozzánk,  vagy netalán már jóideje bennünk is van, s mi mégsem vesszük észre. Mert nem beazonosítható és mert hitetlenek vagyunk. Vagy lehet, hogy észrevesszük, de nem tudjuk, valóban ő talált-e ránk. Újabb hajsza következik, miközben bennünk van már, de mi emberek mégis kételkedünk. A legnehezebb arra rájönni, hogy boldogok vagyunk. Akkor lehet megérezni inkább, mikor nincs. Magát a hiányt.  

Bármikor jöhet egy hatás, egy "tüske", ami mindent elpusztíthat. Újra boldogtalan lesz az ember. Neki ez a sorsa. Amit elveszített, azért ismét harcolnia kell. DE soha nem szabad feladnia! Hinnie kell magában, hinnie a sorsában. Értékelnie kell az apró pillanatokat, a tetteket amiket másoktól kap, a szavakat, a simogatást, a törődést... tenyerünkre szállhat a szappanbuborék, mely akkor lesz igazán tündöklő, ha óvjuk, védjük,  ott bent, mélyen, a lelkünkben. Ehhez azonban elegendhetetlen, hogy észre is vegyük, mikor eljön...

Kapós hétfő

Kissé megbolydult volt az éjszakám, mert tudtam, hogy reggel mi vár rám... Sokszor megfordultam a tengelyem körül, talán azt akartam, hogy megálljon az idő és ne kelljen harcolnom vele. Ám sajnos hiába, kicsi és gyenge vagyok a hatalmasok ellen.Tehetetlen, pedig foggal-körömmel küzdenék.

Előbb indultam munkába, mint szoktam. Talán menekültem az üresség elől. Talán emberek között akartam lenni, hogy eltereljem a gondolataim. Az utcákon hömpölygött a tömeg. Mindenki munkába igyekezett, voltak akik jókedvűen, s voltak akik kevésbé. Ki tudja melyik voltam én. Fentről átölelt a hit, bennem pedig zakatoltak a percek nem éppen tükörfényű síneken. Feloldódva az utcák monoton cipőkopogásában halomnyi vággyal találtam szemben magam. Jöttek, ám az ész kapujába ütközve tovább is álltak. Eközben kaptam magamtól hideget-meleget. Érveket, ellenérveket a jelenemmel és a jövőmmel kapcsolatban. Aztán a nap további részében egy vacsora meghívást (ami egyébként is vicces volt) és tárgytalan részemről, másrészt pedig egy programra hívták fel figyelmemet, ami mégúgyis megmosolyogtató volt. Szóval pár munkaóra után hazaérve tárt karokkal várt a fagyasztó szekrényem, amit le kellett engednem és kimosnom. Ezen kívül magammal hoztam a munka maradékát, mert kész kell lennie holnapra, aztán tele lett a szennyestartó is közben, sőt mivel elég sok hajszálat találtam a padlón, kénytelen voltam a porszívómat is táncba hívni. (hosszú hajjal nem egyszerű az élet)

Készülök a hétvégére, hiszen valamilyen fajta megemlékezés lesz mindannyiunknak elhunyt szeretteinkről. Nem is a díszes koszorú a lényeg vagy a minél pompásabb és nem hétköznapi virágcsodák, hanem az, hogy egyetlen gyertyát gyújtsunk valahol aznap este... hogy gondoljunk pár perc erejéig azokra, akiket szerettünk, s bár eltávoztak közülünk, az emlékeinkben tovább élnek. Álljunk meg egy kicsit akkor, tegyük félre a pergő világot és legyünk együtt, gondolatban, velük.

Ünnepnapok

Asszem még fejlődnöm kell, hiába igyekszem elkapni a tökéletesség szálait, van mit magamra installálni ezügyben. Időben elkészülni egészen eddig nem okozott gondot, de talán mert jó ideje nincs kihez alkalmazkodnom , magam ura lévén ez könnyebben ment. Mindezen hibáim ellenére nem született késés, a moziban nem kezdték el nélkülem Sammy nagy kalandjait. Egyébként randiról is illik elkésni a nőnek, így szerintem nem halálos a dolog. Azért igyekezni fogok...

Vasárnap reggel kimaradt a kedvenc rajzfilmem, csupán azért, mert elaludtam. Megbocsájtottam magamnak, utólag már úgysem tudom visszacsinálni. Nagy kört sikerült tenni a vásárban, legérdekesebb különben a kisállatvásár volt nyuszikkal, kutyusokkal, cicákkal, papagájokkal és egyéb gyönyörűséges simizni való kedvencekkel. Egyet-kettőt jól megdögönyöztem volna. Eközben eszembe jutott egy régi vágyam. Megláttam a kocsi hátuljában orrukat dugdosó kis vizslákat és bevillant, régóta szeretnék egy kis kutyát (is). Csak ugyebár városi lakásba ők nem túl jó ötletnek számítanak, főleg hogy nem sokat tartózkodom  a lakásban napközben. A növényeim is megérzik, ha nem vagyok itthon. Szoktam hozzájuk beszélni, leporolom a leveleiket és gondozom őket. Ők pedig meghálálják. Ezért reménykedem abban, hogy a közeljövőben például virágozhatna már az egyik orchideám.

Múltkor elfelejtettem megmutatni, milyen Cserháti számot találtam a neten, szerintem tetszeni fog a többségnek.

Tollinga-díj

Újabb meglepetésemre folytatódik a pozitív sikersorozat. Délután kaptam egy e-mailt, melyben gratulálnak (csak hirtelen nem tudtam mihez is). Megnézve a küldött hivatkozást, kiderült, hogy elnyertem a Tollinga irodalmi portál által meghirdetett költői verseny III. díját. Ez azt jelenti, hogy november 13-án szintén Budapestre utazok a díjátadóra. Két beküldött versemet megjelentetésre is javasolta a zsűri, így most már a 7. antológiám készül el.

Egyébként ma pizza-projektet folytattam, eme projektnek én voltam egy testben a managere és kivitelezője is. 

A fogyasztásnál némileg persze besegítettek. Egészségünkre! 

A következő projektem címe: hogyan törjük fel az időzárat?

Rég jártam a Tescóban, így hát ideje volt pár hónapra bevásárolni, ki tudja mit hoznak a szűkös napok alapon, illetve ki tudja mi is lesz a jövőben... Jobb hosszabb távra tervezni, mondják. Ennek az állításnak azért bevallom egészen nem tudok örülni, de ha így van, akkor így van. Nem harcolok azzal, amivel nem tudok. Terv a rendje mindennek.

Az Origó-házban 17 órakor kezdődött egy fotókiállítás, melyre kissé megkésve, de semmiről sem maradva le azért megérkeztünk. Furcsa volt, hogy belépve felmerült a kérdés: hol is vannak a képek? Mire kiderült, számítógépen vannak és onnan történik a fotók bemutatása diavetítéssel. Nahát. Az ember most már mindent digitálisan kell hogy nézzen. Nem igazán tudtam úgy élvezni, mint egy hús-vér élő bemutatót. Távolinak tűnt az egész, olyan megfoghatatlan. Megnéztük a fotókat és kész. Igazi élménnyel valójában nem gazdagodtam. Többet vártam tőle, így pedig maradtam katarzis nélkül. Nemcsak az életünk, hanem a művészet is elgépiesedik. 

Ez szomorú!!!

Újra az országoson

A tavalyi országos költői versenyen a döntőbe jutottak között szerepeltem. Az idén az utolsó pillanatban küldtem el pályázatomat, úgy látszik időben oda is ért, mert kiderült, hogy az idén is kiválasztott lettem. A levél tegnap jött. Így 2011. január 21-én (a Magyar Kultúra Napja tiszteletére) Budapestre a patináns Fészek Klubba hívtak oklevélátadásra. Megmondom őszintén, nagyon örülök. Baranyi Ferenc is ott lesz, számomra ez szintén megtisztelő. A könyvem is reményeim szerint kiadásra kerül még decemberben, mert jól haladnak a dolgok. Örömömet köszönetemmel is ki szeretném fejezni mindazoknak, akik erőt öntenek belém, bíztatnak és kritikájukkal támogatnak! 

A nap egyébként szépen és kellemesen telt, sok kedves emberrel volt szerencsém beszélgetni munkám során. Kollégáim és főnököm is igyekszik segíteni, hogy minél gördülékenyebben és kreatívabban munkálkodhassak. Köszi. Sikeresen letudtam egy rég eltervezett komolyabb beszélgetést, a törésem után most már azt hiszem pozitív hullámok következnek. 

Nem sok időm van, de azért eszembe jutnak a gyerekek, hiányzik az ölelés és a bújás részükről. Nehéz megszokni, hogy nem köztük vagyok, hiszen 9 év van a hátam mögött, amit tanítással töltöttem. Minden foglalkozásnak megvan a maga mindkét oldala, ennek is. Bárhogy hozta vagy hozza is a sors, én azért itt belül pedagógus maradok. Ez a hivatásom, bent csorog a véremben, letagadni nem tudom magam. Szóval hiányoznak... A volt kollégáimnak (főleg Nellinek), de egyébként sértődés ne essen, mindenkinek kitartást, türelmet és sok-sok szeretet-morzsát kívánok! Nem kell ezt megmagyaráznom, ők biztosan tudják mit is jelent ez.

Döbbenet az utcán

Húúúúú, de jó lenne végre kicsit tovább aludni... de az az óra állandóan csörög reggel. Gondolom ezzel nem csak én vagyok így. Fel a fejjel (mondom magamnak), hamarosan jön a hétvége. S netalán némi pihenés is lesz a programok közt. 

Ez a szerda egész pozitív volt hozzám. Bár megint zuhog, hiába kértem tegnap napsütést. 

Fárasztó órák vették el az energiámat, de a legdurvábbat még meg sem említettem. Jöttem haza és egy utcán (nem nevezném meg, lényeg hogy túristák által gyakran látogatott), megszólított egy fiú, aki a biciklin ült. 

A beszéde és kinézete alapján már belőttem mit is akar(hat). Na lényeg, hogy megállt előttem és kajára kért pénzt. Előtte persze láttam, hogy néhány méterrel arrébb is próbálkozott már. Szóval én ilyen helyzetben nem szoktam jószívű lenni, mert már van némi tapasztalatom ezügyben. Mondtam, hogy nem adok pénzt, de esetleg egy kiflivel szolgálhatok. Elkezdett kötekedni velem, mire én nem bepörögtem, hanem elmeséltem neki, miért így teszek. A kaja nem kellett neki, csak a pénzre hajtott (amit egyébként is tudtam). A legmegdöbbentőbb az volt, hogy mikor elindultam, elém köpött. Pár centi hiányzott, hogy nem talált el. Hirtelen azt sem tudtam mi van, teljesen ledöbbentem és szóhoz nem jutottam. Ilyen világban élünk. Már a gyerekektől sem lehet jóra számítani. Itthon aztán tovább gondoltam a dolgot és még most sem térek igazán magamhoz. Jesszus. Legközelebb megkéselnek talán? Vagy adjak pénzt minden kéregetőnek? Nagyon sajnálom őket, de ha alaposabban átrágjuk a helyzetet, akkor szinte minden 10. ember ugyanezt tehetné, kéregetne. Mert jócskán élnek nagyon kevés pénzből, sokan vagyunk, akik inkább túlélni próbálunk. Nemde?

Gumicsizma design

Újra hódít. Némelyek elővették a régi cipős szekrényből ezt a nem éppen szépnek nevezett lábbelit, tuti nem azért mert a kertben akarnak kapálni vagy gyomlálni (pedig egyébként ahhoz jobban illene), nem... kis virágokkal, pink, ordító zöld vagy netalán kék foltos színekben pompázó gumidarabban futkosnak a nők az utcán. Most nem kell megsértődni annak sem, aki ilyet hord. Én a saját véleményemet mondom csak el. Hozzám nem illik az biztos. Másrészt nem is bírnám felvenni. Abszolút nem nőies, nagyon olyan kitűnni vágyás feelingje van. Brrrrrr. A kínaiak megint jól járnak. :)
Tegnap az eső, ma a hatalmas szél miatt voltak kedvetlenek az emberek. Hol vagy napsütés, drága fény? Jöhetnél már... S ha megérkezel, nem mondom hogy virágba borulnak a fák (mert az nem most van), de visszatér az emberek életkedve. Jöjj hát hamar!
Egyébként ma megihletett az egyedüllét (ismét) és egy rózsaillatú mécses mellett újra verset írtam. Persze azt csak a könyvemben olvashatjátok majd.
Végezetül vegye mindenki bocsánat kérésemet, akit ma akaratlanul megbántottam.

Vadvirágok

Kissé megdöbbentő, hogy ma szinte csak morcos, mosolymentes emberekkel kommunikáltam. Talán köszönhető ez az esőnek vagy magának a hétfői napnak. Ennek ellensúlyozására én voltam az, aki próbáltam kedves lenni és nem magamra venni ezt az emberi negatív hangulatot. Egyetlen kudarcom azért közben mégis sikeredett, itt nem hatott a lágy női hangom sem. Nekik küldöm ezt a képet, de mivel nem az én fotóm, ezért utólagos bocsánatkéréssel tartozom alkotójának, amiért feltettem ide. Remélem nem haragszik érte, ha mégis akkor fizetek...

Egyébként újabb megerősítés történt egy általam már rég tudott dologgal kapcsolatban. Rájöttem ma is, hogy milyen rosszindulatú egyének léteznek. Olyanok, akik mások ügyeivel, életével nagyon szívesen foglalkoznak ahelyett, hogy netalán magukba is néznének. Azt hiszik, megilleti őket az ítélkezés joga. Az egy dolog, hogy mit gondolnak adott helyzetről, embertársukról, de hogy ezt milyen szívesen is közzé teszik... idegesítő. Nem tartom egyáltalán intelligensnek, főleg nem úgy, hogy alaptalan szóbeszédre alapoznak. Egyébként pedig azt gondolom, hogy ezen illetők sosem tudhatják mikor is kerülnek hasonló helyzetbe, úgyhogy a helyükben én az ilyen fajta kritikát és egyéb megnyilvánulásaimat mellőzném.  Na eddig csak negatív mondatokat írtam, vegyítek némi pozitívat is a mai nap eredményeiről. Reggel megláttam álmaim ruháját. Hogy milyen, sajnos nem tudom megmutatni, mert egyelőre nincs a szekrényemben (és talán soha nem is lesz), de valaki azt mondta: merjünk nagyokat álmodni. Reggel munkába menet egy kirakatban a sétáló utcán rám köszönt egy gyönyörűséges éjkék estélyi. Hosszú, bokáig érő, selymesen omló, kis kövekkel kirakott, spagettipántos költemény. Ámulatba ejtett. Soha nem láttam még ilyen szépet. Tudom, sajnos nem lehet az enyém, mert nem az én pénztárcámra méretezték, mégis csak álltam a kirakat előtt és percekig mélyre ható sóvárgás tört elő bennem. Színházba túl elegáns lenne, operabálba nem szoktam járni, de tuti lenne olyan alkalom, amikor magamra ölthetném. Egyszer. Valamikor. Valahol.
Vagy csak a második életemben. Addig is álmodom és remélem holnap reggel még egyszer megláthatom.

(F)elszabadulás

 Rajzfilmmel kezdeni a vasárnapot igazán felemelő. Talán mert valahol még mindannyian gyermekek vagyunk csak valaki bevallja és vállalja is, valaki nem. Én az első csoportba sorolom magam, s főként ha a Hupikék Törpikékről van szó, akkor kénytelen vagyok egyéb dolgaimról is megfeledkezni. Imádom azokat a huncutokat, bevallom nem érdekel ki mit mond rólam emiatt.
Ma egy fontos nap volt az életemben, olyan dolog történt, ami talán véletlen, talán nem. Átszakadt egy gát ott a tudatom alatt, ahhoz tudom hasonlítani, mikor az ejtőernyős sokadszor ugrik és először érinti meg valami csoda érzés, amire mindig is vágyott. Csak eddig valahogy ezt nem érte el. Önmagában olyan felszabadulás tört elő, ami szavakkal meg nem magyarázható. S miért pont ma történt meg? Ki tudja. Ám azt hiszem elszakadt a kötél és ezzel megszabadultam önmagam gátjaitól. Kis lépés az emberiségnek, nekem az élet. Köszönöm.

 

Gesztenyeillat

Régi vágyam teljesülhetett délelőtt: főztem. Ez ugyebár nem mindenki számára ilyen jellegű élmény, én azonban szeretem. Azon is gondolkodtam, talán nemsokára vendégeket is hívhatok és elláthatom őket mindenféle finomsággal, amit én készítenék. Nem szoktam magamat dicsérni, de ha mások ezt megteszik, akkor ennek állatira tudok örülni, szóval végülis konklúzióként elmondhatom, egész jót főztem ma. Telefonos online képzést és oktatást is vállaltam egy kedves családtagomnak franciasaláta projektben.
Végig szárnyaltam a napot, s közben olyan "viharokba" kerültem,amit még magamnak sem tudok megmagyarázni (talán nem is akarom). Mindenesetre furcsa honvágyat is kezdek érezni... Miért különös ez? Képzeljétek el, hogy vagytok valahol, mondjuk csak átmenetileg (ami még nem az igazi otthon), s azt érzitek, hogy de jó is lenne itt maradni. Nem menni el onnan többé, mert odaköt valami ami mindennél erősebb. Pedig tiszta sor: menni kell onnan még akkor is, ha nem szeretnél. Na ez az úgynevezett furcsa honvágy. Mert nem a megszokott jelentésében értelmezem.
Az este sült gesztenyével és kártyapartyval telt, eléggé szadista szabályokkal. Nemcsak a vesztesnek, hanem a nyertesnek is oltania kellett a szomját a játék szerint. Persze én is beleestem ebbe a szituba, amit voltaképpen nem is bánok.

Szívpalota titka

Aki sokat alszik, keveset él. Nahát ez rám nem mondható el. Bár ma kissé később ébredtem, mint szoktam, köszönhető ez talán a szerda esti komoly mondatoknak, melyek kissé megkésve de nem elkésve érkeztek. Torokfájással ébredni azért sem túl jó, mert munkám telefonhoz kötött és ma kiváltképp érdekes hangok jöttek ki a hangszálaimból. Na de a méz mindent megold, főleg ha simán adagolod kiskanállal a bacilusoknak és nem teába kevered bele.
A délutánról ma inkább nem mesélek, az estém viszont fergetegesen telt. Lehet irigykedni, kíváncsiskodni, hisztizni, sorry csak azért sem pletykázom. Örülök azonban, hogy egyre többen olvastok itt engem, nemsokára majd előveszem a gondolkodásomért felelős agyi területemet, s mindenféle okosságot is megosztok veletek, de sajna most ezt jelenleg nem tudom megvalósítani, nem olyan a helyzet. Azért annyit mondok, nem szabad mindentől félni, még akkor sem, ha eddig még soha nem találkoztunk azzal a konkrét félelmet kiváltó érzéssel vagy történéssel, főleg ha az adott dolog pozitív. Nem mindent kell megmagyarázni, nem mindig kell logikus magyarázatot keresni arra, ami történik. Hinni kell önmagunkban, s abban, hogy létezhetnek még csodák.
Ma valahogy Wass Albert gondolatai járnak a fejemben:
Íme olvassátok!

Micsoda éjszaka

...lett volna, ha rendeltetésének megfelelően használom fel. Persze ez nem jött össze. Tuti megbolondult a belső vekkerem, ennek köszönhetően reggel úgy éreztem magam, mint akinek szétbombázták a fejét. Valami készül nálam (szerintem) vagy csak a problémák nem tudnak várni reggelig és nagyon jól érzik magukat a sötétben, betelepülve az agyamba. Fogalmam sincs. A reggeli fél órás séta azért mindig jót tesz, különösen ha majdnem végig mobilon beszélek. Pedig reggel még csak 2 volt nálam! Ámbár mindegyik hívás kedvemre való volt, most már szinte mondhatom, másodállásban ébresztőórának is felcsaptam. (smile)
Napközben azért elméláztam néhány percre és elképzeltem, milyen jó lenne ha... na nem árulom el mi is az a ha, mert ez titok. A második gondolatom ezután az volt, hogy ha már az előző nem teljesülhet, akkor de jó lenne kicsit repülni. Súlytalanul, lebegve a felhők alatt, ringatózva a szél játékával... ja nem bolondultam ám meg, csak a művészlelkem mutatja meg ilyenkor magát. Mostanában nem is írtam verset, unfortunately I haven't any time for it. Na meg valahogy a kialvatlanság is rátesz. Ettől függetlenül nem csüggedek, mert ha minden oké lesz, akkor még az idén de legkésőbb januárban megjelenik a Pillangószárnyak mint első verseskötetem. Aztán jajj nekem, mert mindent megtudtok rólam! Kivétel amit nem.
A mai nappal azért kaptam egy kis lázat is, nehogy könnyen menjen az élet. Holnapra már kutya bajom se lesz, ígérem. Nem hagyom el magam. Feltéve, ha a virtuális törődés akkora lesz, hogy általa elpusztulnak a gonosz "behatolók".
Most akkor én lassan el is teszem magam, mert be kell pótolnom a kihagyott alvásfázisokat, mindenkinek szépséges álmokat és ne felejtsétek, már csak egyet kell aludni (hála)... és péntek lesz! Good night!
Ezt még olvassátok el, Tóth Árpád egy gyönyörű verse csak most, csak nektek:

KITÁROM ABLAKOM...
Kitárom ablakom, mily szépen száll a hold,
Mily boldogan lebeg!
Mint elszabadult léggömb a bolond
Földi vásár felett.
Így, így, - nem szégyellem a könnyet én
És nem irígylem az erőseket,
Kik megvetik a könnyet könnyedén,
És a legáldottabb csodának tartom,
Mikor a szent szava a sziklaparton
Könnyre lágyította a szirteket.

Édes vágyak

Köszi mindenkinek, aki álmot küldött a szememre tegnap. Máskor is megtehetitek! Igaz, reggel történt némi sóvárgás az élet szépségei után, de most is nyelnem kellett... némi kávét. Szóval fürgén és jól motíváltan indultam manageri posztomra, nem kis napsütéssel áldva utamon. Sikerült felébresztenem (percre pontosan) egy távoli fénysugarat is, aztán mint mindenki más, én is nekiláttam a napi teendőimnek.
Hamar elment az idő, nem is nagyon éreztem még az éhséget sem, bár mikor hazafelé jöttem, kedvem támadt madártejet enni, úgy kívántam mint még soha alapon nem volt más választásom, engedtem a kísértésnek...
Édesen jó az élet (szerintem is) s ehhez még hozzájött némi kedves hang és mosoly is, ami tényleg feldobta az amúgy is vágyakozós napomat. Azért nem kell irigyelni (bár csak tegyétek), maradt jópár meló még estére is, nem beszélve arról, hogy határidőnapló hiánnyal is küszködöm, így ezt nem létező agyi naptáramba iktatva talán holnap nem felejtem el beszerezni. Szerda van, de már a pénteket várom, talán rajtam kívül mások is így gondolják a helyzetet...
Vigyázat, holnaptól már 3 telefonnal közlekedem! Na azért ez nem azt jelenti, hogy annyira "jól" menne nekem.

Összeolvadt éjszaka

Az éjszaka eléggé összeolvadt a hajnallal, s ébren töltve ezt az időt (mert mondjuk nem tudsz aludni) nem túl okos és ideális megoldás. Mondják ezt azok, akik reggel kipihenten ébredve kortyolgatták finom kávéjukat (vagy kakaójukat). Ám azért nem sajnáltatom magam, hiszen sikerült 3 órát magamévá tennem az alvásból.
Ilyenkor tudnám értékelni, ha nemcsak a négy fal venne körül reggelente... na mindegy, ez az én problémám, ki mint vet, úgy arat - szokták mondani.
Miután szinte egész éjjel a gondolataimmal harcoltam (vagy ők velem)szépséges táskák kacagtak a szemem alatt. Egy hosszúra nyúlt sminkelés segített némileg eltűntetni a viharokat, talán éppen ez segített abban is, hogy szerda reggeltől már aktív dolgozóvá váljak, s ezzel némi reményt kaptam túlélni a téli szezon sárga fűtéscsekkjeit.
Ennek persze nem mindenki úgy örült elsőre, mint azt vártam. A fél szem sírása mögött valószínűleg hitetlenség lakozik - mondom én.  Ezzel kapcsolatban merült fel egy dolog bennem, melyen valószínűleg még sokat fogok meditálni. Konkrétan, hogy mennyi-mennyi akadályon kell átmenni addig, amíg elérjük az álmainkat és azt mondhatjuk végre, fellélegezve, hogy Igen, sikerült és boldog vagyok... mert elértem. Sok-sok megalkuvás magunkkal, izzadt csaták, döntések, félelmek és vágyak egy csepp beteljesülésért. S most nem is a pénzről beszélek. Apró csodákról, melyek némelyikünknek talán maga az élet.
Amíg ezt így leírtam, rábukkantam egy dalra. Némileg passzol is. Nekem tetszik!



Miután meghallgattátok a dalt, küldjetek álomport a szememre, hogy ma éjjel végre sikerüljön aludnom is valamennyit. Mondjuk kicsivel többet, mint múlt alkalommal. Főleg, mert holnaptól borul a reggeli menetrend.

"Boldogság gyere haza"

...késő van, gyere haza,
honnan jössz nem érdekel,
gyere haza csak ennyi kell...

Ma valahogy még messzebb érzem, talán mert távol is van. Elég lenne, hogy kicsit megérintsen, talán fel tudná oldani bennem azt a bizonytalanságot és kilátástalanságot, ami órákra úrrá lesz rajtam. Tudom, hogy létezik, néhányszor átölelt már. Karjaiban mindig olyan biztonságban érzem magam, s mikor egyedül maradok, furcsa hiány keletkezik bennem. Ilyenkor még nehezebben telik az idő, a tollam is csak üres vonalakat vés a papírra. Arra a lapra, amin verseknek kellene lenniük. Megteremtett és megszült érzéseknek. De nincsenek szavak, sem mondatok. Kusza foltok cikáznak a fejemben. Nem lehetne, hogy egy percre mégis átölelj?
Inkább hallgassátok:

http://www.youtube.com/watch?v=4y-IVWUS2Nk

Na nem kell azt gondolni, hogy letargikus vagyok ma, bár van benne némi igazság is. Főleg azért, mert újabb és nem várt konklúziót sikerült levonnom az elmúlt napok történéseiből. Vagy inkább csak max. 40 órára gondolnék. Szóval ha átlépjük a határokat, akkor elfelejtjük azt is, aki a határon belül marad? Már nem lesz olyan fontos, mint azelőtt?