Ma reggel kaptam két levelet, mindkettő elgondolkodtatott. Az egyik egy kislánytól jött, nagyon szerettem. Illetve szeretem most is. Nagyon jó érzés töltött el, mikor megláttam a sorait. A másik már felnőttes, komoly gondolatokat takart, ez vezetett idáig, hogy most magáról a boldogságról írjak.
Igen, nevezhetjük a boldogságot szappanbuboréknak. Színes, gyönyörű, misztikus, mindannyian arra vágyunk, hogy elérjük. Arra, hogy meglássuk, megérintsük ezt a gömböt, beléolvadjunk és soha többé ne eresszük el. Azt hisszük, ez csak a kiváltságosok joga, pedig nem így van. Mindenki elérheti. Ám tenni kell érte. Szerintem egyénenként változó, ki mit képzel és mit tulajdonít ennek az érzésnek. Pénztől, gyermektől, kapcsolattól, másoktól vagy önmagától lehet boldog valaki? Nem tudom. Vagy talán inkább attól, hogy a vágyai kiteljesedhetnek?
Különbözőek vagyunk, a boldogság okának kiderítésére nem lehet egyetemes szabályokat felállítani. Én például magától az anyagi javaktól még nem vagyok boldog. Kevés. Talán inkább attól, hogy a vágyaim elérem és olyan kiegyensúlyozottságban élhetek, ami megmagyarázhatatlan. Erőt ad, belső szárnyalást, csendet és vihart egyben. Sokszor azt hisszük, hogy a boldogság látható, akár színekhez is társítjuk. Hisszük, hogy ha megérkezik, meglátjuk, bezárhatjuk egy szekrénybe és könnyen meg tudjuk tartani. Hatalmas dolognak gondoljuk, kergetjük egy életen keresztül. Az évek mennek, egy-egy pillanatra, időszakra beszökik hozzánk, vagy netalán már jóideje bennünk is van, s mi mégsem vesszük észre. Mert nem beazonosítható és mert hitetlenek vagyunk. Vagy lehet, hogy észrevesszük, de nem tudjuk, valóban ő talált-e ránk. Újabb hajsza következik, miközben bennünk van már, de mi emberek mégis kételkedünk. A legnehezebb arra rájönni, hogy boldogok vagyunk. Akkor lehet megérezni inkább, mikor nincs. Magát a hiányt.
Bármikor jöhet egy hatás, egy "tüske", ami mindent elpusztíthat. Újra boldogtalan lesz az ember. Neki ez a sorsa. Amit elveszített, azért ismét harcolnia kell. DE soha nem szabad feladnia! Hinnie kell magában, hinnie a sorsában. Értékelnie kell az apró pillanatokat, a tetteket amiket másoktól kap, a szavakat, a simogatást, a törődést... tenyerünkre szállhat a szappanbuborék, mely akkor lesz igazán tündöklő, ha óvjuk, védjük, ott bent, mélyen, a lelkünkben. Ehhez azonban elegendhetetlen, hogy észre is vegyük, mikor eljön...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése