Kissé megbolydult volt az éjszakám, mert tudtam, hogy reggel mi vár rám... Sokszor megfordultam a tengelyem körül, talán azt akartam, hogy megálljon az idő és ne kelljen harcolnom vele. Ám sajnos hiába, kicsi és gyenge vagyok a hatalmasok ellen.Tehetetlen, pedig foggal-körömmel küzdenék.
Előbb indultam munkába, mint szoktam. Talán menekültem az üresség elől. Talán emberek között akartam lenni, hogy eltereljem a gondolataim. Az utcákon hömpölygött a tömeg. Mindenki munkába igyekezett, voltak akik jókedvűen, s voltak akik kevésbé. Ki tudja melyik voltam én. Fentről átölelt a hit, bennem pedig zakatoltak a percek nem éppen tükörfényű síneken. Feloldódva az utcák monoton cipőkopogásában halomnyi vággyal találtam szemben magam. Jöttek, ám az ész kapujába ütközve tovább is álltak. Eközben kaptam magamtól hideget-meleget. Érveket, ellenérveket a jelenemmel és a jövőmmel kapcsolatban. Aztán a nap további részében egy vacsora meghívást (ami egyébként is vicces volt) és tárgytalan részemről, másrészt pedig egy programra hívták fel figyelmemet, ami mégúgyis megmosolyogtató volt. Szóval pár munkaóra után hazaérve tárt karokkal várt a fagyasztó szekrényem, amit le kellett engednem és kimosnom. Ezen kívül magammal hoztam a munka maradékát, mert kész kell lennie holnapra, aztán tele lett a szennyestartó is közben, sőt mivel elég sok hajszálat találtam a padlón, kénytelen voltam a porszívómat is táncba hívni. (hosszú hajjal nem egyszerű az élet)
Készülök a hétvégére, hiszen valamilyen fajta megemlékezés lesz mindannyiunknak elhunyt szeretteinkről. Nem is a díszes koszorú a lényeg vagy a minél pompásabb és nem hétköznapi virágcsodák, hanem az, hogy egyetlen gyertyát gyújtsunk valahol aznap este... hogy gondoljunk pár perc erejéig azokra, akiket szerettünk, s bár eltávoztak közülünk, az emlékeinkben tovább élnek. Álljunk meg egy kicsit akkor, tegyük félre a pergő világot és legyünk együtt, gondolatban, velük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése