Mosolyország

„Tudod, amikor mosolyogsz, az egész világ sokkal jobb hely, mint egyébként.” - mondja valaki. Persze, csak legyen min mosolyogni. Egyre kevesebben tesszük ezt, hiszen nem sok alapja van, ha a világ dolgaira tekintünk. Vagy nem is kell távolabb menni, szűkítsük le saját mikrokörnyezetünkre a történéseket és megtaláljuk mindennek az okát. Ma éppen az a nap volt, hogy nem sok minden úgy alakult ahogy azt szerettem volna vagy ahogy, amennyit tettem érte. Estére azért színtisztán kiderült, hogy nem e világon élek...na mindegy, kaptam már ilyet, olyat, ez még úgysem volt... jó pap holtig tanul, én meg még azután is...
A munkahely egyébként arra is jó, hogy meghallgatom az emberek véleményét, panaszkodását, világnézetét és sokszor mélyebb dolgokról is szó esik, ami talán egészen nem is rám tartozik. Ám a magyar ember szeret panaszkodni, sajnálkozni, és azt hiszem van is miért. Munkahelyek szűnnek meg egyik pillanatról a másikra, bizonytalanság és kétségbeesés veszi úrrá magát a testen és a lelken. Eme állapotában szegény ember saját normáit, erkölcsiségét, viselkedési morálját is sokszor felülmúlja, túlfeszíti a kereteit, mert nehezen bírja az idegei a pénztelenséget, a kilátástalanságot. Majd még mesélek ezekről a dolgokról, a monológokról, miket elmondanak és sajnos nekem át kell éreznem az emberi szenvedést, mert nem tehetem, hogy ülök és bólogatok az egészre. Ugyanis én is benne vagyok az egész helyzetben ugyanúgy, itt a kis Magyarországon. Rengetegen mennek külföldre, itt hagynak lakást, szülőket, sokszor gyermekeiket is úgy, hogy míg a felnőttek dolgoznak, rájuk nagyszülők vagy ismerősök vigyáznak. Milyen élet ez kérem? Milyen élet ez, mikor el kell menni innen ahhoz, hogy legyen némi erőd és kilátásod arra, hogy nem pusztulsz el és nem pusztítod el a gyermekedet is az állandó nélkülözéssel, spórolással vagy veszekedéssel...mert hogy sok-sok kapcsolat tönkremegy (házasság is) a kemény hétköznapok súlya alatt, az állandó gondolkodás, filozofálgatás a holnapon feszültté és rideggé tesz minket. Szerintem ezt mindenki tudja. Aki tudja és ráadásul meg is teheti, az meg elmenekül. El, minél messzebb, túl árkon-bokron s határon. Azt hiszem én is mennék, bár én még megköszönhetem a sorsnak, hogy ilyen munkahelyem és ilyen körülményeim vannak, amik vannak. Azt, hogy párom is dolgozik s van egy házunk, ami nem albérlet. De mi lesz a gyerekeinkkel? Ők hova mennek majd dolgozni? Vagy egyáltalán ha megszületnek el tudok-e menni vissza dolgozni? Vagy ne is szüljek, mert az biztosabb? Hiszen már szinte büntetés (bizonyos rétegnek), ha gyermeket vállal...s ebbe most nem megyek bele, mert meglincselnek...
Miért történik az, hogy a magyar már máson nem tud spórolni, mint a kaján? Előkelő 2. helyen állunk a törökök után, ugyanis a tavalyi év ilyen időszakához képest csökkent 5százalékkal az élelmiszer fogyasztásunk. Ciki. Európa átlagfogyasztása -3 százalékkal zárt. Min lehet még meghúzni az övet? Hol tartunk, ha már a szülő felvágja az ereit és nem csak az övét? Nem tudom merre megyünk, de kétségtelen: mosolyra már kevésbé van ok. Aminek örülni lehet, azt pedig élvezzük ki, mert a mosolygás jót tesz. Neked, nekem, mindenkinek. Apró  dolgokat kell találni, egy szép szivárványt, egy jó verset vagy egy apró érintést adni...amitől akár nem csak te, de a másik is mosolyog. :)

Fotós&modell

Augusztus 20. van de semmi olyan program nincs, amire szívesen elmennék...főként gondolom a rendezvény megszervezése pénz kérdése mint minden más...na talán azért a tűzijátékra lemegyek.

Amiről ma kicsit beszélnék, az a tegnapi napon fogant meg az agyamban és itt váratott magára, hogy leírjam vagy sem. Láttam a ZH által meghirdetett Zala Szépe nevű rendezvény ismételt hirdetését, benne a lányok képeivel. Lehet, hogy mindet nem is láttam...asszem nem is baj...a legtöbbnek (már elnézést a kritikáért) nincs legkisebb mértékű önismerete, önbizalma annál inkább. Fogalmazhatnék úgyis, hogy no önkritika, ami van az csak a hírnév és az önmutogatásra vágyás. Ugyanis ez most a menő, ezt már egyszer azt hiszem egyik bejegyzésemben már megjegyeztem anno. Amit látok azonban és ezt egyre gyakrabban (sajnos), hogy ha nincs más amiben a nők kitűnhetnének, akkor kitűnnek a fotókon. Most már sikk ha fotóztatom magam, mindegy hogy nézek ki csak like-oljanak...Attól vagyok jó és gyönyörű, szexis ha mindent láttatok, alig van rajtam ruha és felteszem magam a közösségi oldalra hadd lássa mindenki én is létezem. Undi az egész. Na visszatérve a szépségkirálynő kerestetikre, ha a legtöbb jelentkező szokott volna reggelente tükörbe nézni akkor nem keveri be a fotóit ebbe a névsorba. Nekem is van önkritikám és bátran mondhatom, ha ilyen fotókat lehet beküldeni oda, akkor akár én is jelentkezhetnék mert én is vagyok olyan...persze nem teszem, mert egyrészt én már nagymamának számítok köztük, másrészt pedig nekem van más amivel ki tudok tűnni, ha erre vágynék. Én nem értem ezt a világot, mindenki fotós lesz és aki nem, az pedig modell. Nagy szó...húúúúú. Aztán ránézek egy képre (épp nemrég tettem), egy fiatal csaj bámult rám a róla és tudjátok mi volt az első gondolatom? Az, hogy anorexiás és semmi szépet nem látok az egészben. Ami lejött róla az, hogy jó neki, mert hosszú combjai vannak, de a teste az egész fejéhez viszonyítva nekem akkora űrt hozott létre, hogy forgott a gyomrom. Szép, szép, persze mindenki más és mindenkinél más hatást hozhat ki, de kérem szépen ők lesznek a példa a felnövekvő generációnak és ők mit látnak? Azt, hogy sanyargatni kell a testünket, plasztikázni a szánkat és a mellünket, sminkelni 2 kg festékkel, mert akkor vagyunk szexisek és kívánatosak, ha egérfaroknyi vékony a derekunk és mégis duzzadó mellekkel mint a Barbie babák, feltöltött szilikon ajkakkal csücsörítünk a férfi közönségnek. Most már azért utálom azt a közösségi oldalt, mert naponta látom az újabb és újabb felrakott pózolós fotókat, dicsekedve és lájkolásra várva a feltöltőtől. Fiatal lányok hiányzó önkontrollal, és lassan felzárkóznak közéjük a korosabb harmincasok is, mert amit lehet (ami van), azt meg kell mutatni.Azzal senki sem dicsekszik érdekes mód, hogy aznap melyik verset olvasta el...

Ebből a gondolatmenetből adódóan kíváncsi leszek a további felhozatalra az újságban.

Tegnapelőtt itt volt nálunk egy kisfiú, örültem, hogy láthattam újra, életet hozott a házba. Igaz, még Samu is elbújt az ágy alá a nagy hangzavar miatt, de az önfeledt kíváncsisága és az édes kis szája újra megbabonázott. Megemelem kalapomat az anyukája előtt, tudom hogy mekkora eltökélt türelem kell a neveléséhez és hogy a kitartást honnan veszi, nem tudom. Talán akkora a szeretet benne, hogy minden percben erőt tud venni magán és bosszúság helyett élvezi, hogy ő a kisfia, s bár hirtelen jött de nem akaratlanul, neki a mindent jelenti. Jó néha látni, hogy ilyenek is vannak, nemcsak a trágár szavak lehetnek nevelő hatásúak, mint ahogy ez már van kis világunkban. Remélem, nekem (nekünk) is lesz ekkora türelmünk majd és a szeretet, ami belülről jön, elfeledtet mindent, ami bosszúságra vezetne és sikerül úgy felnevelni, hogy okos és jó példát tudjunk számára nyújtani. Bár szerintem a legnagyobb és legtanítóbb példa az, ha látja, a szülei szeretik egymást...

Alone

Tegnap hallgattam Havasi Balázs zongorajátékát, s bár már régóta szeretném magamévá tudni a hangfelvételeit, még mindig nem sikerült megvalósítani a tervemet...találtam egy dallamot ami nagyon tetszett, így lett a mai blog címe Alone. Majd belinkelem a bejegyzésem végén a felvételt.

Szóval azért nemcsak ez az egyetlen oka, hogy ez lett a mai cím...aki ismer, tudja, hogy több szálon vannak összekötve a dolgaim a lelkemben, sok mindenre tudok asszociálni egy-egy lélekérintővel kapcsolatban a saját életemen által. Na ez most jó érthetetlen gondolat volt az idegeneknek.

Ma rájöttem, hogy amit álmodtam az éjjel azt nem szabad engednem megvalósulni és riadtan most ott állok, hogy ez ellen tegyek. Minden fogyókúrára és változásra azt mondjuk mi emberek, hogy "majd holnaptól", én azonban nem fogok várni, hanem azt mondom "mától". Az álmom nem olyan bonyolult és szerintem egy normál embernek is könnyen értelmezhető, nem kell ahhoz pszichológusnak lennie, hogy értse vagy egyáltalán felfedezze a tartalmat. Hasonlót sajnos már álmodtam anno pár éve is, mikor beteg voltam és rendszeresen jártam szakembernél, fogalmazzunk így. Akkor az álomfejtés minden egyes mozzanatát értettem és a valóságot tükrözték azok a képek melyeket akkor sűrű izomrángások közepette feszített rám az éjszaka. Az akkori álmom az volt, hogy volt egy hatalmas torony tele vízzel. Én néztem fel, még feljebb, egészen a csúcsig és amint szemem a torony tetejéhez ért, hatalmas robbanásokkal törtek ki az ablakok és zúdult a toronyban lévő víz felém. Én futottam, mint még soha és nem volt erőm még sírni sem. Szárazan könnyeztem.Fájt. Futottam, rohandtam, túl a falu másik végére és a hatlmas víz csak úgy zúdult utánam. Szilánkok mindenhol. Én pedig futottam. Az életemért.

Igen, ez amit megálmodtam, valósággá vált, persze nem ilyen fizikai valósággá...de új életet kezdtem. Elmentem, elfutottam és a semmiről újrakezdtem. Nehéz volt. Most sem gyógyultam ki a sebeimből még. Megismerni valakit hosszú folyamat és szilánkokkal jár. Újra járni tanulok. Járni egy olyan úton, amit elém szabtak és bár rengetegszer elesem én mégis újra próbálok felállni. Nem könnyű másvalakivel együtt élni, más tulajdonságaihoz igazodni másél évtized együttélés után. Mikor már azt is tudtam egy kézmozdulatból, hogy mi a következő mozdulat... nem tudok már olyan légiesen és könnyen idomulni, mint rég. Nem vagyok már olyan fiatal és nem vagyok már olyan könnyen kezelhető. Karcos vagyok. Védekezem a csapások ellen. Mint a madár, kinek csőrében szalmaszál van de a lelke heges. Félek. De harcos vagyok és nem adom fel. Soha. Erős leszek és kitartó. Nem hátrálok meg semmi elől. Ha kell, hát jöjjön újra az "egyedül", azt is kényt5elen leszek elviselni, az a jóslat, ami fekete fátyolként nehezedik a jelenemre, mert valaki azt mondta "nekem csak a verseim maradnak, ők lesznek a gyermekeim". Remélem nem. Mert ha csak addig élek, hogy egyetlen kislányom lesz aki az én méhemből születik, még ha nem is lesz senki azt mondja nekem, hogy "feleségem" vagy "párom", akkor is azt mondom, volt értelme itt lennem.

Azt mondják, mindenki pótolható. Kívánom, hogy akinek nem tudtam az lenni, akivé szeretett volna változtatni vagy akinek meg tudtam volna felelni, az legyen nagyon boldog. Nem mindig van olyan, mint akit elképzelünk. Nem mindig értjük, hogy az együttélés miért jár gubancokkal. Nem mindig sikerül azt adni, amit szeretnénk. A sikertelen kapcsolatoknak 2 fajtája van:

1. Megfelelnénk a másiknak, de nem szeretünk eléggé. Vagy már nem is szeretünk. Ekkor szoktunk választani egy 3. személyt.

2. Nagyon szeretünk de a másiknak nem tudunk megfelelni.

Visszatérve a mostani álmomra, leírom de nem kommentálom, mindenki vitázzon magával, hogy kinek mi jut eszébe erről:

Nagy hassal állok a szoba közepén, idilli hangulatban vagyok. Arra gondolok, hogy nemsokára már a gyerekszoba lesz az életem közepe. Hirtelen ahogy kinézek az ablakon látom, hogy szakad a hó és iszonyúan elkezd fújni a szél. Jégdarabok szakadnak az égről és beszakítják a tetőt. Sikongok. De egyedül vagyok. Nincs otthon senki, aki segítene vagy megvédene minket. Félek. Hirtelen hideg lesz.Fázom. Nem is magammal foglalkozom, hanem a babával a hasamban. Takarót keresek, hogy legalább őt védjem. Egyszer csak nyílik az ajtó, de nem látok senkit. Meg vagyok rémülve. Bejött egy nagy fuvallat és nem bírok megállni a lábamon. Kiabálok. A fuvallat pedig mint egy erőszakos kéz tol kifele az ajtón. Nem tudtam bent maradni a lakásban. Mennem kellett. Messze, messze üldözött a szél. S mire a fáradtságtól kimerülve elaludtam és felébredtem, egyedül voltam. Valahol a semmi közepén. Árva egy magam. A hasamban a babával...

Na ennyi. Nem hiszem, hogy komment kellene ehhez, sem a jelentéséhez. Sokan azt mondják, az álomok értelmetlenek. Ne is foglalkozzunk velük. ez hülyeség. Minden álomnak jelentősége van. S én nem hagyom, hogy ez az álom bármilyen szinten is realizálódjon. Inkább teszek ellene. Most és nem holnap. Bízom benne, lesz még erőm valahol a mélyebb tartalékaimból. Változni és változtatni az életemen. Magamon. Hogy szeressenek. Hogy kiérdemeljem azt, hogy szeressen. Hogy ne kelljen átélnem újra azt, amit már átéltem. Lehessek valakié,... valakié úgy, hogy ne kelljen feladnom magam, ne kelljen teljesen mássá válnom, mint ami vagyok. Ne legyek saját magam önfeláldozója az önzetlen szeretet jegyében. Kaphassak annyit, hogy magam adhassam. Ne tartozzak a 2. csoportba, akik szerettek de nem tudtak megfelelni....

S most jöhetnek a találgatások...

100.

Ma van a 100. blogbejegyzésem, micsoda szám! Akár jubileumot is ünnepelhetnék, mondjuk egy kellemes limonádéval, amibe mentaszirupot fogok tenni nemsokára, amint kihűl. Merthogy kedves párom újdonsült álma ez volt, s mivel hiába kerestük a boltok polcain a finom kivonatot (mentaszirup) nem találván úgy döntött, hogy a neten utánanéz és megossza velem a receptet. Ez meg is történt, így aztán ma került kipróbálásra eme szent és mennyei ízkavalkád. Ott még nem tartunk, hogy meg is kóstoltuk volna, hiszen az előbb lett kész a cukros alapszirup és még forró. Ám a jégkockák hada már sorakozik és arra vár a mélyhűtőben, hogy beledobjam őket a pohárba. :)

Kellemeset aludtunk nemrég eme forró vasárnap örömére, úgy zuhantam ebéd után az ágyba, mint aki mostanában nem aludt és nem kellett sok idő, már álmodtam. Hogy mit azt nem tudom, de pár órácskát elvoltunk e fekvőhelyen. Holnaptól megszűnik a kánikula, azt rebesgetik, hát nem tudom, talán nem is baj, ha ekkora hőség nem lesz. Bár az én szempontomból tök mindegy, estig úgysem tudom milyen idő van kint, zuhog-e vagy süt a nap, mert ki sem jövök az irodából sajna. Valami újat várok ettől a héttől, főleg, hogy ma egy tök jó érzés kerített hatalmába nemrég. Ezt csak azért osztom meg veletek, mert azt hisszük mi emberek, hogy nagy dolgokban rejlik a boldogság és a kicsiknek meg nem is tulajdonítunk jelentőséget. Szóval ebéd után úgy gondoltuk, hogy az egész heti hajtás után megillet minket a pihenés szentsége, és bár én nem szeretem ilyennel lopni a napot mint a szunyózás, de elkapott az ihlet és csupán, de tényleg :) szolidaritásból én is lepihentem. Jó, hogy van akkora ágy, hogy 3 személy elfér rajt, hiszen már Samu is tudja mikor és hol kell lennie ahhoz, hogy részesüljön a jó dolgokban. Így aztán ő is oda kutyorodott hozzánk. Besötétítve a szobát kellemes időjárás lett a hálóban és kis kifli-nagy kifli formát felöltve álomba ringattuk magunkat. És itt jön az érzés, ami olyan de olyan jó esően töltötte el a testemet, hogy szinte éreztem, ahogy táncot járnak és édesen bizseregnek a sejtjeim....ahogy átölelt és hallottam a szíve kalapálását, s ahogy a levegőt vette az az édes pocakos fickó :) nem kellett más semmi már ahhoz, hogy elaludjak, olyan volt, mintha magamban lüktetett volna a béke és csak azt gondolhattam, engem nem bánthat senki, mert ő vigyáz rám, biztonságban vagyok, nem vagyok egyedül, létezem és felemelkedek ebből a tisztátalan világból, felülkerekedek a napi gondokon, problémákon, semmi nem fáj és itt van ő, a párom, a vigaszom és történhet most bármi, nem érdekel, szárnyalok, égek és áldás ül a lelkemre... csak pillanatok, percek, de nagy boldogság...

A hitetlen

Az, aki nem hisz a szemének és magának olyan dolgokat kreál agyban a félelmei által, melyek valójában nincsenek is. Egyszerűen csak a sok történés, ami az életében eddig lezajlott nyomtak pecsétet a lelkére és nem túl optimista felfogásába még bele is rág...na ez az egész nem ilyen egyszerű ám, csak a másik kedvéért (idegenül nem értők) írom le ilyen megfogalmazásban. A félelem nagy úr - szokták mondani, ez az illető esetében azonban teljesen reálisan is jelentkezik. Élni a mában a kérges múlt után elég kemény sztori, főleg ha az esélyeid számát nézzük a korod vagy éppen a kitartásod mértékét tekintve. A megsebzett madarat először ápolni, simogatni, gyógyítani kell, majd mikor már biztonságosan tud repülni (és bízik a gyógyítójában) tud igazán felemelkedni újra és repülni a saját szárnyán. Ám akinek még nem volt jó mély sebesülése és hosszan tartó rehab időszaka az nem tudja, hogy bár igaz, ez a madár ha felépült tud már repülni, de az agyában, a testében, a lelkében még mindig felelevenednek a szárnyatlan napok, a fájdalom, a földhöz kötöttség és már soha többé nem mer úgy repülni, élni, felhőtlenül, optimistán, mint azelőtt. Feledni próbál és tud is, de már nem lesz a régi. Fél és félni is fog. Valamikor jobban, máskor kevésbé. A kockázatokat már nem olyan könnyen és meggondolatlanul vállalja be, meggondoltabb és érzékenyebb lesz a világ történéseire. A félelem férgének teljes elpusztítása lehetetlen. De egy jó társ, egy szerető pár ha törődik vele és tisztában van ezzel a jelenséggel, akkor türelemmel és kellő odafigyeléssel jó irányba tudja terelni a dolgokat. Hit és ölelés kell. És egy olyan szerelem, mint az enyém. Mert igen, hiszem, hogy szeret. Hiszem, hogy meggyógyít...

Újra, mindig újra

Mert újra lehet kezdeni mindent. Így a blogírást is. Most nem is igazán tudom, miért is ma, de ha belegondolok tegnap már ízlelgettem a kérdést: milyen lenne újra írni. Hát most itt van. Pörög a kezem.

Jó nagy idő telt el azóta, hogy a múltkori eszmefuttatásomat ide vetettem...tény és való. Ma Gábor névnap van, talán azért is, mert épp most sütöm a meglepi vacsit és unatkozom. Na nem ám, nem unatkozom, én nem is szoktam. Sajnos ebben a fél esztendőben ilyen nem volt. Inkább csak rohantam a percekkel. Már magam sem tudom hányadik fogaskeréken csücsülök. 2 hét és szülinapom lesz, nem is jó rágondolni...a fene egye meg ezt a kort. Miért is nem vagyunk kortalanok? Most kezdem élvezni a fiatalságomat :) Kicsit vissza kéne tekerni az időt, mert úgy érzem, így lenne jó, ahogy most van, nem úgy, ahogy volt.

Ma is dolgoztam, mint mindig. Azt hittem lesz időm és megcsinálom az elmaradt dolgaim, ámde ez nem jött össze. Innen is üzenem azoknak, akik kissé felhúztak, hogy nem érdekli az idegsejtjeimet a felpörgetés, úgy döntöttem inkább nevetek, azzal is edzem az arcizmaimat. Embereken változtatni úgysem lehet pár perc alatt, a viselkedési morált varázsütésre nem lehet eltüntetni vagy fehérré festeni a fekete helyett. Na mindegy ne is menjünk bele, lényeg, hogy nagy a világ állatkertje és azért a világé, mert Istent ne sértsük ilyennel.

Éppen készül mint mondtam a fini kajcsi, ami meglepei. Annyit róla, hogy karajszeletek vannak hirtelen kisütve, amit ráraktam az a következő: megfőztem a kockára aprított krumplit, lilahagymás kockákkal és sajtkrémmel összekevertem, megfűszereztem némi borssal, sóval és oregánóval, majd a sajtikás krumplival betakartam a tepsibe tett husiszeletkéket. Minderre tettem 1-1 szeletke sajtot, de nem akármilyet, hanem mozarellát és most éppen pirulgat így a sütőben. Hogy ne legyen azért olyan "snassz" így, mellé fokhagymakrémmel töltött bagettet sütök és azt karikázom fel a husi mellé a tányérkájára a páromnak. Na de azért ne higgyétek, hogy az édes szája nem lesz kielégítve... mármint kajával... még reggel mikor elment dolgozni, a tegnapi eldugott friss eperszemeket leöntöttem folyékony csokikával és a jégkocka készítőbe (ebbe helyeztem az eperkéket ugyanis), betettem a mélyhűtőbe. Nemrég kiszedtem szép kis tányérba a csokis gyümiket és azzzal rakom tele még a pocakját, ha a husi esetlegesen nem lenne elég. Ezt azért mondom, mert a hús nem kolbász. Kolbász nélkül pedig vad és kietlen ez a világ. Neki. Talán nem lesz baj, ha az eper mellé azért nem rakosgatok kolbászkarikákat csak úgy némi dísznek. Ki tudja, még meg is enné! És akkor hol lenne a válság valósága, ami a hűtőt illeti. Sehol. Merthogy nincs is csak arra fogom mindig. A válságra. 

Na jó étvágyat mindenkinek! Most megyek és megnézem a remekművet :)

Íme egy kép, milyennek kell lennie elkészülte után: (hmmm...micsoda illatokat érzek már a konyhából) :)

A csókok ára

A szerelem két ember győzedelme a titkok felett. Ezt nem valami híres ember mondta, csakis én vallom. Nem valami nagy mondás, de igaznak hiszem. Hogy miért is, azt most nem magyarázom, majd egyszer. Vagy soha. S hogy miért is vagyok ma ilyen filozofikus, tán azért mert ma reggel az éjszakai köhögés után úgy elillant a hangom (egyesek örömére), mint a csuda és még a mostani percig sem tért haza hozzám. Elindultam dolgozni, dolgoztam is 2 órát, de rettentően nyöszörögtem minden egyes artikulálatlan zönge kiejtésekor, s ez még nem is okozott számomra akkora problémát, mint a szemben ülő "vendégeimnek". Kissé vicces volt, igyekeztem is elvégezni ami a feladatom, de a hangom csak nem jött vissza és inkább meglátogattam a doktornőt. Lényeg, hogy nagy felindulásomban (hang hiányában) inkább blogolok. :)

Ha két ember szerelmes egymásba, sőt ezt már úgy érzik nem tudják fokozni és még 1000 másik tényező is stimmel, akkor előbb (vagy inkább utóbb) arra a döntésre jutnak, hogy csókjaiknak aranyos picike virága is nyílik. Egyszer. Aki nem érti, ezt hívják úgy, hogy állapotos lesz a nő. De mekkora ára is van ennek a legféltettebb kincsnek? Igencsak nagy. Már a 9 hónap is elég megterhelő és tényleg nem szeretnék csúnya lenni és egy gyereket, egy kicsi embert pénzben mérni, de muszáj. Mert ugyanis fogyunk. Nem testtömegileg, hanem népességileg. Ennek pedig alap okai vannak. Legfőképp a pénz. A bizonytalanság, a munkanélküliség, a félelem. És még sorolhatnám. Több a betegség is, hiszen a nők többsége manapság már nem vállal olyan fiatalon gyereket, mint rég. Régről beszélek, pedig nem is olyan rég volt. Anyu idejében bevett szokás volt 20 előtt szülni. Ma már kevesen vannak, akik ilyen korban szülnek. Ha mégis, ha tényleg megvan minden, ami jó körülménynek számít, akkor meg arra kell gondolni, mi az, amivel meg tudjuk védeni, meg tudjuk menteni adott problémáktól őt. Esélyt adni a gyógyulásra ha baj van. S most nem mesélnék a rákról, a hirtelen fellépő súlyosabb akkut betegségekről, mert mindenki tudja, hogy a mai világban 2 dolog számít: a pénz és az ismeretség. Manapság sokat hallani az őssejtekről és mivel azt gondolom, kicsit többet tudok e témáról, mint egy átlagos utca embere, azt tudom mondani, én is megteszek majd mindent azért, hogy tartalékoljak őssejteket a gyerekemnek baj esetére. A dolog lényege nem is az, hogy mekkora volumenű ez az egész mind pénzben mind pedig szervezettségben, inkább az a szó számít, hogy esély. Esély a gyógyulásra. Egyébként 2002-ben vezették be ezt a találmányt a köztudatba és ha jól tudom 2009-től alkalmazzák a köldökzsinór-sejtek (szövet) mintavételét is. Sokat tehetne Magyarország is a népesség növekedéséért és most nem is a gazdasági-politikai körülmények rendbetételére célzok, hanem bizonyos törvények átalakítása is rengeteget tehetne ennek elérésében. Ha mondjuk itt is engedélyeznék a születendő gyermek nemének kiválasztását olyan családoknál, ahol öröklődő betegségek állnak fent stb...nem akarok ebbe belemenni, mert sokat tudnék erről beszélni.

Az őssejteket mellesleg 3 féle módon értelmezhetjük: 

1. pre-embrionális (ilyen pl: a lombik-módszernél alkalmazott mintavétel)

2.köldökzsinór őssejtek

3. felnőtt korú őssejtek

Lehet, hogy szakmai nyelven nem így hívják őket, de lényeg amit írtam. A 2-es típusú a leghatékonyabb és képzeljétek el ezek a sejtek metaformok. Olyan, mint amikor egy nő beköltözik a férfi lakásába. Alkalmazkodnia kell a környezethez, ha azt akarja, hogy stimmeljen 2 különböző egyéniség és ne legyenek kiugró súrlódások. Na persze ezt nem egészen komolyan mondtam :) Lényeg, hogy a köldökzsinórból levett sejtek a későbbi felhasználáskor mikor beültetik az ember szervezetébe, olyan szövetté alakul, amilyen szövetbe ültetik. Ha a májba, mert az a beteg, akkor májszövet lesz. Ha az izomba akkor izomszövetet épít magából és így tovább. Elképesztő, nem?

A szüléskor levett őssejteket szigorú szabályok szerint elszállítják a központba, ami tudtommal Belgiumban van egy betonbörtönben. Nem börtön a maga értelmében csak érzékeltetem az épületet ezzel a szóval. Ott bizonyos vizsgálatok elvégzése után -196 Celsius fokon hűtik folyékony nitrogénben. Egyébként maga a minta egy fémkazettában van, melyben számszerűleg pontos adatok állnak rendelkezésre az őssejtek darabszámát és minőségét illetően. A legbiztosabb körülmények között vigyáznak ezekre a drágakövekre ott és ha kell, mert szükség van rá, bármikor az adott helyszínre tudják szállítani. A szülésre már ott kell lennie az őssejtet tároló tasaknak és tartozékainak, mert ez a legjobb pillanat arra, hogy bebiztosítsuk gyermekünk "egészségét". Vizsgálatok bebizonyították, hogy ezek az őssejtek legszívesebben a csontokba, izmokba épülnek be, de az idegek között is építő munkát végeznek. Ez a folyamat (az őssejt levétel és tárolás) nagyon drága, kevesen engedhetik meg maguknak, de az ember olyan, ha valamit nagyon akar, azért mindent megtesz. Na ilyen vagyok én is, úgyhogy van miért dolgozni és tenni. Mellesleg az sem mindegy, hol adunk életet a picinek...fogadott orvos, kórházi és alternatív szülés, mind-mind horribilis pénz. Azt mondják Magyarország erre szakosodott legtutibb kórháza a régi MÁV kórház (most Honvéd), ahol mindenféle módszer már a rendelkezésére áll a szülő nőnek és úgy is vannak felszerelve műszerileg, hogy nincs párja kis hazánkban. Sokan mennek Pécsre is, mert azért a születő babák 9%-a koraszülött és sajnos kevés az olyan kórház, aki az ilyen esetekre igazán fel  van készülve. Ott azért van koraszülött intenzív is és 24 hetes kortól minden szinten el tudják látni a babákat. Ja és ha egyszer én is gyarapíthatom a népességet ezen szempontból, akkor 2 vágyam biztosan van már. 1 hogy apukás szülés legyen és 2 hogy kenguru pózba tehessem a babát gyorsan. Azaz teljes meztelen testemre fektethessem a babát, majd mikor betakarom magammal együtt, akkor ott pihegjen a mellkasomon és hallja a szívem nyugtató szorítását, hogy mennyire szeretem.

Butterflys

Nem sokkal 1 hónappal ezelőtt kaptam egy ezüstös pillangó formájú fülbevalót. Nyakláncom már van ugyanebből a szériából, s bár nem látszott úgy hirtelen, de tényleg örültem neki. Bár bevallom őszintén, mikor a kis ékszerdobozt megláttam (csakis a méretéből adódóan) első gondolatom más volt. Mármint hogy más van benne. Nem is mondanám, hogy ez csalódás volt, hogy nem az volt benne amire gondoltam, mégis-mégis valami megmozdult bennem. Nyilván ez csak pár másodperc erejéig tartott, de volt. A lényeg nem is ez, hanem a tény: azóta ki sem vettem a fülemből ezt a pillangót. Hozzám nőtt. Ki tudja miért vagy miért sem, valamilyen módon azért mégis nagy szerepet tulajdonítok neki, hiszen onnan jött, ahonnan jönnie kellett. Nem muszájból, hanem saját akaratból. S én méltónak kell legyek a viseléséhez. Annyi mindenben változtam már, olyan dolgokat teszek és olyan érzések kavarognak bennem, mint még soha. Lehet, hogy a korral jár, nem tudom, de foggal-körömmel küzdök az álmokért. Az álmokért, melyek éltetnek. Nem hiszem, hogy nekem nem jár a boldogság, nem hiszem, hogy ennyi negatív történés után még mindig nem sikerül a csillagokba kapaszkodnom. 

Kizárt!

Kovács vagyok, az életem kovácsa. Én irányítom, én terelem. Terelem és kovácsolom a szerencsémet vagy a boldogtalanságomat. De ember kell legyen a talpán, aki életem mozzanataiban, a genetikámban, a tulajdonságaimban lévő lyukakat befoltozza. Nem vagyok könnyű eset. De annyi szeretet van bennem, annyi odaadás és érzékenység...őrült ragaszkodás...És szeretem azt a valakit, aki napjaimat, a fáradt és nyűgös korszakaimat átéli velem, sokszor megsimogat, ha látja, teljes káosz a lelkem. Nem érti még, én miért sírok többet mint az átlagember, de majd megérti. Megérti, ha olyan mélységekbe ereszkedik alá, ahol eggyé tud lenni velem...és én már nem félek, hogy egyetlen gombnyomással tönkreteheti mindazt, amit valaha is felépítettem. Tudnia kell, megérteni mindig más, mint átérezni. Az ész soha sem éri fel a szívet. Acélos koronája az észnek sok mindent elbír, de soha nem győzhet. Soha sem lehet bátor, gyarló, hazug vagy épp szerelmes. Az észben nincs meg a méltóság. A szív adja a kitartást, az alázatot, az önfeláldozást és a könnyeket is. Nálam így van. Ne magyarázz nekem olyat, amit nem ért a szívem! Felesleges...Inkább takarj be két karoddal, vigyázz rám s én százszorosan betöltöm életed kosarát fénnyel és bársonyos meleggel...

Költözés(ek)

Lustaságom (vagy nem), de nem bírtam blogolni megint jó ideig. Bár azt hiszem így sincs sok olyan percem, amikor azt tehetek, amit szeretnék, mert egész nap meló, aztán itthon a házimunka s mire észreveszem magam, hogy a Muszáj dolgokkal foglalkoztam, eltelt a nap és már csak aludni van erőm. Nem sajnálkozás, sem nem önsajnálat, csak mégis...élet vagy nem, inkább vágyakozás arra, hogy lesz egyszer így se.

Az iroda felcuccolva, immár péntek este összeraktuk 1 kocsira és túl a város másik felén parkolt le. Hétfőtől hosszított nyitva tartás, szombati beosztás is és még több bonyolultság. De nem baj, most csupán hangosan gondolkodom. Mindent be kell vállalni azért, hogy munkahelyünk legyen és lehessen dolgozni, ebből pénzt tenni az asztalra, mert e nélkül nem lehetnek vágyaink, álmaink, csupán egy füstkarika ami úgy elszáll, hogy soha nem érinthetted meg.

Most éppen végeztem a mai főzéssel és a friss kávémat kortyolgatom, ezt is szinte orvosi utasításra, hiszen a műtétem napján reggel, mikor mindenki izgul és a szíve hevesebben ver a félelem miatt, nekem akkor is 77/60 volt a vérnyomásom és a nővér elcsodálkozva jegyezte meg, hogy én még hogyhogy élek?! A műtétem egész jól sikerült, túl vagyok az újrajárás fájdalmain, s bár még nem az igazi, vannak némi késszúrásnyi heves epizódok a lábamban, de bírom és nyelem. 3 hónapot mondott az orvos, hogy mindez elmúljon, most még csak 1-nél tartok.

Elég jól megváltozik a napi beosztásom holnaptól, reggel 20 perc séta, este úgy szintén, s nem is ezzel van a gondom, hiszen Pécsen is gyalog közlekedtem le a napi 5-6 kilométeremet, hanem azzal, hogy majd összefolynak a napok, meg kell szokni mindent, ami új és más, mint a rutin. Most kell meghúzni, dolgozni fogok lelkesen és sokat, mert a gyed nem valami nagy, inkább szájbetömés, a gyes meg egyenesen a pelenkára sem elég. Ja most nem kell azt hinni, hogy bármi (bárki) is útban van (sajnos), csak ez lebeg a szemem előtt. Az, hogy ha egyszer végre odáig jutok, akkor ne kelljen alapvető dolgokat megvonnom a picitől, ne kelljen úgy ébrednem reggel, hogy nem tudom mi lesz. Ez a világ ugyanis erről szól. Bizonytalanság, reménytelenség, elkeseredettség, nélkülözés, sóvárgás és hatalmas adag félelem. Én is tele vagyok mindezzel. Ami mégis most lelkesít az, hogy megtaláltuk (remélem többes számban beszélhetek) azt a leendő otthont, ami közös életünk mentsvára és egyben építőköve, meleg zuga és szeretetteljes kuckója lesz. Sokat nem mesélek róla, mert elmondhatatlan szavakkal  az az érzés, ami bennem van a költözéssel kapcsolatban, de higgyétek el, tele vagyok várakozással és olyan mértékű motivációval, amit rég éreztem. Talán tizensok éve. Nagyon szép házacskát találtunk a belvárosban, ám mégis csendes helyen. 2 és fél szoba, nagy konyha szép konyhaszekrénnyel, bordó fürdőszoba káddal :), kamra, terasz, kis kert, udvar, garázs meg minden, amit elképzeltem egykor. Talán novemberben beköltözhetünk, annak is az elején...sok-sok tervem van, hiszen a szülők még nem ismerik egymást és én szeretném őket az új házban összehozni egy kis ebéd melletti ismerkedésre. Jöhetnek végre a barátok és a család hozzánk....:)

Nem mondom, hogy nem félek, van mikor a félelem egerei jól összerágnak és én nem tudok ellene tenni semmit, nincs olyan mérgem, amivel el tudom űzni magamtól ezen ellenségeket. Képtelen vagyok   csak a pozitívat magam előtt látni, túl optimista szemlélettel nem rendelkezem s nem hiszem, hogy álomvilágban élek, mint ahogy ezt megjegyezték. Kicsit be kell csapnom magam azonban, hogy nap mint nap erősen ébredjek és az esti könnyeim felszáradjanak. Kissé groteszk a mondat, de már szinte jobb vagyok, mint Andersen. Csak a mesék vége hiányzik belőlem, "itt a vége, fuss el véle"...ezt még nem tudtam magammal elhitetni. A mesékre szükségem van. Életben tartanak. Ez a hazug hit...

Régi elméletem most is megerősítésre került, mi szerint azok az emberek többet vagy többször érdeklődnek hogylétünk felől, akikre talán nem is számítanánk. Ezen tény a napokban is megerősítésre került, s mindezt azon történésből adódóan mondom, hogy kellemes perceket töltöttem a kórházban. Nem történt semmi nagy dolog, sajnálatmentességet is kérnék ezzel egyetemben, csupán muszájból történt némi késelés. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy vannak ugyebár a családtagok meg a közelebbi barátok, ismerősök s mégis azt kell mondanom, némelyikükben megint csalódtam. Na mindegy. A törődés mindenkinek jól esik, legyen ez pici bátorítás vagy bármi fajta pozitív motiváció arra, hogy az adott esemény, ami nem olyan kellemes hamar el fog múlni és minden rendeben lesz...akit vártam volna egy telefonhívás erejéig, az nem jött..., akit nem vártam, az jött...furi.
Nem kívánom elmesélni az egészségügy zalai szépségeit, mert olyan pipa vagyok tőle, hogy nem tudnék szépen fogalmazni a témában. Inkább hagyom a fenébe. Beszélnék inkább másról, mondjuk

Keserű méz

Amikor már augusztus 30. közeleg (és ez Rózsa napja), akkor az nekem az iskolakezdést jelenti. Habár már nem vagyok gúzsba kötve ezen pályával azért valljuk be őszintén a vér még mindig pedagógusi. S hogy ne essek ki a mondandóm ritmusából mindenféle közbevágással, elmondanám, hogy mag az iskolakezdés a szülőknek két pólusú. Egyrészt örülnek, hiszen végre elmegy szeretett gyermekük otthonról és nem kell azon fájlalni a feküket hova is rakják csemetéjüket, kik vigyázzanak rájuk amíg ők maguk dolgoznak. Nagy terhet vesz le a szeptember 1. a szülőkről, ámde a másik oldalon meg amit ad azt 2szeresen el is veszi. Miért is? Tudja mindenki ilyenkor mennyi kiadást jelentenek a gyerekek. Iskolakezdés: füzetek, sulitáska, tornafelszerelés, új sportcipő, rajzfilmfigurás könyvborító, tolltartó, rajzfelszerelés, tankönyvek. És itt álljunk csak meg. Vannak szabályok és vannak kis kapuk. A szabályok közül megemlíteném az ingyenes tankönyvhöz jutók nem szűkös táborát (és ebbe ne is menjünk bele ki és milyen feltételekkel kerülhet ide be), szóval nem elemezném ezt az ügyet mert ha elkezdeném akkor baromi idegessé válnék 3 szimpla mondat után. Csak 1 pl. hogy mire is gondolok: vállalkozó (jól menő) minimálbérre bejelentve=gyermekének ingyenes tankönyv, mert az 1 főre jutó bér nem haladja meg a minimumot :D Puff...

Kontra: 3 műszakban dolgozó anyuka egy multinál (folyamatos műszakban persze szombat,vasárnap), szakmunkás apuka aki minimálbért kap egy kft-nél és ha jól mennek a dolgok akkor kap némi fekete lóvét is (elvétve) 2000 ft-tal meghaladta éppen ezt a minimum határt és véletlenül kicsúsztak az ingyenességből...hoppá...pedig mindenki tudja, hogy pénzük alig....na mindegy. Illetve nem! Aki meg lusta dolgozni, csak egyfolytában gyesen van mert hadd legyen sok a családi pótlék, (hmmm...nesze nektek rendes dolgozó adófizetők, itt az egyenjogúság szónoka beszél), inkább csendben maradok nehogy meglincseljenek...

Nem éppen pozitív eksztatikus érzés, mikor meghallják a tankönyvek árát. Sem elmondani, sem tudomásul venni. Sokszor adtam könyveket ki így tanév elején, nem éppen kellemes élmény volt, elhihetitek. 1. osztályban a legkevesebb árú tankönyvcsomag asszem 6000 ft, volt, de adtam már 9500-ért is. A legtöbb, a legdrágább az 5. osztályban és 7-ben volt, közel 18000 ft. Szörnyülködni tilos, inkább csak nagyokat nyelni szoktunk már meg. Magyarabbul: megszoktuk már, hogy nagyokat kell nyelni. Mert igaz, hogy elmondhatjuk a véleményünket, tajtékozhatunk, dühönghetünk, de úgysem segít rajta senki. Aki segíthetne, meg az egész iskolakezdési anyagi csődön is, azt nem érdekli, mert megvan a pénze ahhoz, hogy ne okozzon eme pitiáner dolog őkegyelmének bármi fajta foghúzást. 

Na visszatérve, nap mint nap panaszkodó emberekkel találkozom. Nincs pénz. Nincs élet. Megszorítások vannak. Keserűség. Munkanélküliség. Sóvárgás a jobb élet után. Mind nyugdíjasnak, mind fiatalnak. Ha van gyerek akkor az a baj, mert van és el kell tartani valamiből, ha nincs akkor azért nincs mert miből is tartjuk el, ha végre lesz és még van munkahely ahonnan majd a kismama várhat gyedet, akkor ott a bizonytalanság, hogy gyes után visszaveszik-e, és ennek az egész őrült körforgásnak soha sincs vége. Higgyétek el, nagyon szomorú sorsokkal találkozom. S elgondolkodom, hogy bár nekem is, nekünk is vannak gondjaink, de némely ember sorsához képest eltörpül az én bajom. Az tény, hogy mindannyiunknak a saját gondja a legnagyobb és azt hiszi, ő a legszerencsétlenebb a világon. De tudni kell helyretenni magunk a létrán. Elképesztő szomorú és tragikus sorsú családok sztoriját hallom. Mert beszélgetek az emberekkel. Sokak már akkor is megnyugszanak, ha elmondhatják életük azon periódusát, mely embertelen szenvedést statuál. Én ettől erősödöm. Általuk. Mert kell, hogy meghalljuk a másik könnyeit.

Pót anyukámat innen is puszilom! Nem tart örökké a szenvedés, hidd el! Tudom!!!

Az alábbi vers csak egy kis művészeti kuriózum, Tóth Árpád a legszeretettebb költőm egyben, s mert ma este inkább az ő verseit hallgatom a híradó helyett. :)

Ez pedig azért, hogy legyen min gondolkodni:

Pár szóban a barátságról

Kissé elgondolkodtam mostanában, mondhatnám elmerengtem és véleményt alkottam dolgokról. Pár napja ugyanaz jár a fejemben, miszerint létezik-e nő és férfi között igazi barátság...

Pro és kontra, persze mindenki másképp gondolja, én azt gondolom, hogy ez nem létezik. Régebben, mikor még fiatal voltam (úgy általános iskola 8. körül) volt egy fiú barátom. Elérhetetlen volt számomra mint "férfi", talán nem is voltam az esete. Reggelente együtt mentünk többen a suliba (akkor még nem voltak iskolabuszok meg kerítésig közlekedő taxik és elkényeztető apukák), szóval a másik faluba mi páran gyalog mentünk. Sőt jöttünk is. Nem 1 km-ről van szó egyébként, de mindez azért volt jó, mert tudtunk beszélgetni. Ezt a szót már kevesen ismerik, mi viszont élveztük a reggeli friss levegő minden zamatát és nem éreztük úgy, hogy fáradtak lennénk míg oda nem értünk. Óvodától kezdve egy csoportban voltam a fiúval, olyan jól megértettük egymást, szinte mesébe illően. A kamasz kor azért hozott némi változást a kapcsolatunkba. A titkaim csak ő tudta, mondhatni. Tanácsokat adtunk egymásnak, erősítettük egymás lelkét és azt hittem, örökké mellettem marad. Megtartottuk azt a távolságot, amit egy lány és egy fiú között nem könnyű. Én tiszteletben tartottam őt, a választását, a hangulatait, de titkon azért reménykedtem, több is lehet köztünk. Olyan mélységben senki sem ismert mint ő. Még az anyám sem. A középiskola eltávolított minket egymástól. Találkoztunk még a vonaton-buszon szinte minden reggel, de a fontosság egymás számára már nem volt a régi. Én elkerültem arról a helyről s bár még 1-2 alkalommal összefutottunk a városban, az egész már valahogy nem a régi kerékvágásban történt. Idegenül ültünk szemtől-szemben. S féltem. Talán ő is. Mert egymásról szinte mindent tudtunk. Féltünk a visszaéléstől, a túlzott mélységtől, amibe kettőnk kapcsolata torkollt. Mindeközben tudtuk, ez nem egy szimpla barátság. Hiszen én mindig reménykedtem, sajogtam egy árva ölelésért, ő meg túl komoly volt és amikor én voltam a keményebb úgy kimondatlanul, akkor közeledett ő. Furcsa. Egy darabig azt gondoltam, létezik ellentétes neműek igazi barátsága. Már ebben nem hiszek. Talán még azonos neműek közt sem működik. Igazi, odaadó, önzés nélküli biztos nem. 

Több tényező miatt kialakulhat egy barátság. Azonos érdeklődés, társaság, gondolkodás, belső világ, vagy egyszerű szimpátia. Ezen kapcsolatok nagy része rövid életű, mert elsatnyulnak, lényegtelenné válnak. Egyszer csak minden más fontosabb lesz. A napi meló, a pörgés, a család, a kert, a fáradtság, a lustaság és még ezer féle nyűgünk van. De mi is a lényege ennek? Megszűnik valami, ami már nem is olyan fontos. Közömbös lesz. Közönyt kezdünk érezni a másik iránt és váltunk valami másba vagy csak egyszerűen nem hívjuk már fel az illetőt. Azok a személyek, akik kibírják ezt a kört megmaradnak. De csak egy második rosta erejéig. Na ők lesznek azok, akik már többet hívnak és magadnak is eszedbe jut, hogy mi lehet vele és azt érzed, igen 1 húron pendültök. Még talán számíthatsz is rá, ha bármilyen segítségre van szükséged, ám egyáltalán nem biztos, hogy ez valójában is így van. Inkább talán csak látszat. :( Nem vagyok pesszimista, ez a tapasztalat. Férfi-nő barátság szimplán pusztán csak szexus. Inkább önzés. A férfinek azért, mert jó érzés neki, hogy van nő a másik oldalon. Gondoljatok csak bele! Miből táplálkozhat? Kölcsönös szimpátiából...aha...egy darabig. Titkok megosztása, egészen a mélységekig lelkizés, egymásra számíthatunk szlogen. Igen. Egy darabig.   De ott a mélyben az egyik fél tuti többet gondol a dologról, mint valójában van. Azt gondolja és azt hiszi, hogy mivel ő szinte mindent vagy legalábbis jóval többet tud a másikról, joga van többet is érezni. Az egyik szinte biztos, hogy titokban vágyakozik a másikra, mert kiváltságos helye van a másik életében. Lehet, hogy nem mondja ki szavakkal. Lehet. Azt hiszi birtokba vette a másikat, mert olyan mélyen ismeri és ebből már csak egy pici lépés távolság az ölelés. Szexus. Csupa-csupa szexuális tartalom és vonzódás. Vágyak, melyek birtokolják legalább az egyiküket. A legrosszabb az, mikor kettejük közül az 1ik kapcsolatot létesít. Nem futót, hanem komolyabbat. Már ahogy ebben a világban lehet ilyet. Szóval igen. A "barát" ott marad a másik oldalon és rátör a féltékenység. Egyre többször ad hírt magáról,mert a birtoklási vágy nem engedi el. Némi harag és méreg is keveredik ebbe az érzésbe, s mindezt olyan fondormánnyal, ravaszsággal szövi át, melyek csak azok számára válnak világossá, akik ezt a világot nem 1 szemmel szemlélik. Andersen művész úr rég meghalt...a naivság azonban megmaradt. Mert nekünk, akiknek nem sikerül közelebb kerülnünk a "baráthoz", csak ez maradt. Ármány. Nem nekünk sikerült az, ami a másiknak igen. Nem mi kerültünk közel az áhított személyhez pedig nálunk többet senki sem tudhat róla. De maradunk kedvesek, aranyosak, jó barátok,  hátha egyszer megkapjuk egyszer azt, ami JÁR nekünk. A barátság ugyanis feljogosít rá. Francokat! Egyszerűen csak qrva féltékenység vezérel meg a verseny szellem. Na és a szó: a legjobb barátom. Aha... ha most hallanék erről először, akkor azt mondom rá, ámen. Legyen. Elhiszem. De a nagy betűs nem ezt mutatja. Álca az egész. Ugyanolyan önámítás meg a másik ámítása. Aki nem hiszi,  járjon utána. Érdemes. Bár ehhez a felismeréshez több dolognak kell teljesülnie. Pár éve még én sem így gondoltam. De az élet, ahol és amiben élünk már csak ilyen. Birtokolnunk kell...

Gyűrűk ura

Vannak, akik tudják, hogy ez az egyik kedvenc filmem. Éppen vasárnap este ment a tv-ben az egyik epizódja, amit sikeresen meg is néztem. Lehet, hogy ehhez (nem tudom) kapcsolódóan de az álmom is gyűrűről szólt. Mire nem képes az emberi psziché... összeeszkábálja a valóságot a vágyakkal, jól megkavarja, aztán valami kutyulékot kihoz, amit álomnak hívunk. S hogy mi köze van a valósághoz, a realizmushoz, azt már igazán senki sem tudja. Szóval azt álmodtam, hogy felpróbáltam a maradék 2 gyűrűmet (ami nem köt semmihez azt) és kiderült, hogy egyiket sem tudom feltenni az ujjamra, merthogy ugyebár nem arra lett kitalálva a mérete. Mármint nem a hüvelyk ujjra és nem a mutatóra, sőt nem is a középsőre. Rég nem volt rajtam arany gyűrű, mert annyira nem szeretem, inkább legyen ezüst, de tényleg úgy motivációt éreztem, hogy feltegyem. Lényeg, hogy álmomban próbálgattam is, és hatalmas káromkodásban törtem ki, mert nem volt méretileg jó a többi ujjamra. A gyűrűsre meg ugyebár nem tehetem, mert nem vagyok sem menyasszony (tehát a bal gyűrűs kiesett), sem pedig feleség (így a jobb oldalt is kiütöttem). Márpedig a gyűrűk oda lettek kitalálva. S minthogy szerettem volna végre feltenni de nem jött össze, így kiadtam magamból amit ki lehetett adni. Reggel arra ébredtem, hogy az álmomban lévő esetnek utána járjak. Így hát megkerestem a pillangós dobozom ékszertartójában az arany gyűrűket és próbáltam feltenni. Tényleg nem odavalók, ahova felnoszogattam...no de nem is ez a lényeg, mert azért valahogy sikerült megállniuk egész nap az ujjamon (nem estek le), hanem a lényeg, az esszencia ennek valóságtartalmából szűrendő le. Miért volt ez az álom és mi is a jelentése? Valójában vannak-e benne saját tényleges realista motívumok vagy hülyeség az egész, és tudjam be annak, hogy az este elég időben sikerült elaludnom és túlságosan kimerítő volt a paplan hőmérséklete? Én egyelőre nem tudok dönteni...Az álom azért érdekes a maga valóságában.Egyébként kedvenc bandámnak van egy Gyűrűk ura tartalmú klipje (egy kedves amatőr felhasználó szerkesztésével), amit figyelmetekbe ajánlanék, mert nagyon szép szerelmes szám :)

Nightwish&Gyűrűk ura

Az előbb magamévá tettem az online piac egyik Singer varrógépét, fel vagyok dobva, mert végre elvághatom a gatyám lelógó szárát, függönyt szeghetek no meg a székekre is készíthetek háttámla védőt valami simulós bársony anyagból, amit elméletileg holnap meg is veszek, mert csak később megyek dolgozni. Juppiiiiiiiiiii!!! Bár azt gondolom, ez a csöppnyi idő kevés lesz arra, hogy minden projektemet megvalósítsak, de hajrá... aki nem hátra az előre....:)

Egy hiányomat azért megosztanék (a többől), vártam egy ismerősöm hívását a hétvégén nagyon, ám de elfelejtette létezésemet s nem értem miért, mikor arról volt szó, hogy több mint 1 év után (vagy 2) találkozunk itt Kanizsán. Lehet, hogy nem is volt rám annyira kíváncsi, nem tudom, kicsit azért bánt a dolog. Főleg mert a miértet nem értem. :(

Na elteszem magam holnapra, mert rendetlenkedik a pocakom, lehet némi puszi hiányzik rá és máris jobban lenne. :)

S már csak azt mondjátok meg, miért álmodom sokadszorra az M betűt mint iniciálé??? Hmmm? 

Martini(is)

A várakozás pont jó arra, hogy blogírással eltöltsük az időt. Mert hogy idő van az biztos. Én azért reménykedem, hogy a Debrecenből való hazaérkezés nekem elmondott (beetetett) időpontja mégis csak előbbre tolódik, hiszen egész nap az estére készülök. Rég nem látott kedvesem érkezik végre valahára és én elterveztem sok dolgot amivel meglepem. Így kezdjük szépen sorjában a leírást. Kaja. Ez a varázsszó szerintem minden férfinak. Az enyémnek meg főképp. Nem mintha sokat enne, inkább csak szereti a különleges és jó ízeket, ami azért jó, mert én meg szeretek főzni. :) A cica egyébként most is a hátam mögött ül a székemen, nem hagy egy percre sem egyedül. :) Na szóval. Tegnap este a lányokkal elmentünk martinizni, mert néha össze szoktunk jönni és legurítani némi kis "a" betűvel kezdődőt, kibeszéljük magunkból a dühöt és azokat a napi élményeket amikkel tele lett a hócipőnk. Jó is ez, sokat mosolygunk és közben kicsit erősebb is lesz a kapcsolatunk. Én szeretem őket, eléggé hasonlítunk, egyikünk sem az a fellengzős, ki ha nem én típus, mindannyian egyszerűek vagyunk. Könnyedén tudjuk megosztani a gondolatainkat, nem kell bonyolultan fogalmazni, csak a frankót mondjuk el. Ezért néhányan irigykednek is, de ez legyen az ő bajuk. A hely, ahova járunk erre pont alkalmas.:) Szal tegnap 2 martinit sikerült is betolnom magamba, ami azért húzós, mert egész nap próbáltam fogyókúrásabban étkezni, inkább csak folyadékot nyeltem be. Nem mondom, hogy meglátszana rajtam (egyik sem), de azért jótékony hatása miatt gyorsan elaludtam. Ostromoltam is magam emiatt reggel, hiszen fél 9-kor ébredtem és akkor már rég a konyhában akartam lenni :( Elterveztem a menüt, persze némi gixer közbe is jött szokás szerint, de megoldottam. Menü a következőképpen alakult:

1. paradicsomleves tésztával (Olaszországból való parapüréből), icipici bazsalikomos tojáshabbal

2. zöldfűszeres rizs

3. sajttal és sonkával töltött szelet husi, félbehajtva nem tekerve

4. flekken (előre bepácolva)

5. rántott gombafejek

6. rántott hagymakarikák

7. tojássaláta némi sajtkockával

8. Az elmaradhatatlan somlói galuska aszalt áfonyával mazsola helyett

Na remélem, éhesek lettetek, ellenben velem, aki már úgy be van telve az illatoktól, hogy inkább Jégert kortyolok (azt mondják az jót tesz a gyomornak). És persze mindez még nem is minden, hiszen sógornőmmel megbeszéltem egy kis hajfodrászatot. Kora délután náluk újabb hajsimítás következett be, vagyis megint sima a hajam és ráadásul szépen ki is sminkeltem magam. Mondaná az ember, még magamra is alig lehet ismerni. Mindezt most lefolytom egy kis bloggal, mert várni nagyon szörnyű, csaknem akarnak menni a percek. Eddig Nightwisht hallgattam, ami elég volt ahhoz, hogy 3 kávé után még jobban felpörögjek. Most aztán győzzetek lelőni! Na de az est fénypontja még hátra van, hiszen párom még nem érkezett meg, bár folyamatosan beszélünk telón (furcsa hogy csak én hívom), cica a hátam mögött, zene meg ordít. Ezzel (utóbbival) adós vagyok a háztömb többi lakójának, hiszen aki a zenét szereti, rossz ember nem lehet (és ez rájuk is fér) :)

Holnap megint meló, nem is akarok belegondolni, inkább azon filózok, hogy meg kéne venni már azt a varrógépet, amit szeretnék, mert soha nem lesz, ha nem szánom rá végre magam. Na mindegy. Visszatérve a dolgokra, 2 napja este rám jött az írhatnék megint és nem más kerekedett ki belőle mint egy vers. Talán belelendülök és újra a régi leszek ebben a tekintetben. Egy a baj, pontosabban azért nem írok verset mostanában, mert annyira leszív a meló, hogy sokszor úgy érzem este magam mint egy zombi, akinek 4 feje van. De tényleg. Alig várom, hogy a súlyát vízszintesbe helyezzem. Múltkor is hazajöttem és valahova menni akartunk. Ehhez ugyebár másik ruha kellett. Odamentem a szekrényemhez, mert kigondoltam előtte, hogy mit veszek fel. Elkezdtem keresni és azon vettem észre magam, hogy kutatok-kutatok, de nincs a kezemben semmi. Megálltam a szekrény előtt és magam elé bámultam percekig. Ott álltam, mint egy darab lótúró és nem tudtam miért mentem oda a szekrényhez. Hangosan megkérdeztem magamtól, most mit keresek itt a szekrénynél?

Azt gondolom, ezt nem kell kommentálnom. Most inkább mivel még ma van és nem holnap el is búcsúzom és elmegyek egyet pihizni amíg a szerelem megérkezik.

Repülj (haza)...

Ma egy dallal kezdeném amúgy kedvtelésből no meg mert...

S miután megalapoztam az olvasáshoz és magamnak az íráshoz a hangulatot, elmesélem, hogy sikeresen magamévá tudtam a pénzügyi szolgáltatást közvetítői hatósági OKJ vizsga oklevelét. Vagyis még fizikailag nem kaptam meg, de tegnap Pesten túl lettem rajt. Újabb papírfalattal gyarapodott a gyűjteményem ami a doksikat illeti. :)

A nap fő teendője a munka volt, elvileg szabin lettem volna takarítás céljából, de be kellett mennem, mert az alap fizum vajhmi kevésnek bizonyul amennyiben némi jutalékot nem szedek össze. És természetesen ez csak akkor lehetséges, ha a szabadság helyett az időmet az irodában töltöm és nemcsak korlátozott efik szolgáltatását kapcsolom vissza, hanem új szerződésekkel is gyarapítom a statisztikám. Szóval ez olyan muszáj dolog, hiszen sok tervem van, ami nem kis gempa mennyiséget igényel. Nagyon szeretnék már új lakásba költözni, mert szükségem lenne egy kis élettérre, vagyis egy kicsit nagyobbra mint ami most van. Persze nem vagyok elégedetlen a mostani helyzettel, de az embert legalábbis engem mindig is a céljaim és az álmaim vittek tovább és ezek éltetnek akkor is, amikor a hétköznapi csúcsfeszültségem már olyannyira szorítja az agyam, hogy legszívesebben elmenekülnék ebből a magyar világból. Emellett még az is ott van, hogy megint és újra és újra előjönnek azok a mély vágyaim, melyekkel kénytelen vagyok szembenézni. Gondolok itt a családra, főként a babára, akire olyan nagyon áhítozok. Csak még nincs itt a megfelelő alkalom egyesek szerint. Vagy nincs hozzá motivációja annak, aki igazán tudna nekem segíteni ebben. Hallottunk már Szűz Máriáról, na de én egyedül ehhez kevésnek bizonyulok. :) Ezen elgondolásom vihetném tovább azzal a félmondattal, amiből aztán tuti egy oldal kerekedne (de nem untatok senkit ezzel inkább), hogy sorolhatnám az akadályokat, melyek meggátolnak boldogságom kiteljesedésében. Furcsán hangzik azoknak, akik jól ismernek engem, hogy nem vagyok annyira a túlon túl kötöttség híve, de rájöttem, én mégis az a fajta vagyok, aki akkor érzi igazán jól magát, ha kimondhatja azt a szót, hogy "férjem". Valahogy biztonságérzet növelő és egyben olyan felemelő érzés ez, melyet semmi mással nem lehet pótolni. Azt is tudom, hogy nagyon család-meleg szerető nő vagyok, aki szívesen és tényleg odaadással teremt(ene) meg mindent azért, hogy szebb és jobb legyen az az élet, amiből csak egy van. Másképp látok dolgokat amióta megtörtént velem a magánéleti válság és megváltoztak a körülményeim. Igyekszem odafigyelni a másikra és mélyebb, erősebb sugarakkal elárasztani a másikat. Szeretnék egyszer én is lenni valakinek az egyetlen és igazi. Ez minden vágyam. A legfőbb. Mert ebből jön minden más. Szeretném, ha egyszer úgy fognák meg a kezem, hogy igazán engem akarnak és arra vágyom, hogy azt mondhassam a kislányomnak majd, hogy igen, küzdöttem, megküzdöttem és révbe értem. Valaki rám talált, megtalált, szeret és nem enged el. Vigyáz ránk, küzd, harcol értünk és igen, ő az apukád. Ő az, aki engem választott és vezet minket. Mert mi vagyunk számára legfontosabbak a világon. 

Nemrég olvastam egy mesét Pilinszkytől, mert bár ő a kedvenceim egyike és nagy költőnek vallom őt, nemcsak versekkel szédítette meg a magyar irodalmat, hanem tanulságos más jellegű és formai alkotásaival is. Én nem kívánom tartalmilag elemezni a már említett művet, mindenki úgy tegye magáévá, ahogy neki a legjobb. Érdemes elolvasni! Amit én magamnak eltettem ebből az, hogy sok pillanatot, lehetőséget elszalasztunk. Mert félünk, mert a megszokásokhoz ragaszkodunk, mert azt gondoljuk, hogy a boldogság az valami elérhetetlen misztikum. Vagy mert nem vagyunk nyitottak. Vagy mert sokat csalódtunk. Netán akadályokat gördítünk saját magunk elé és szeretjük is őket megmagyarázni. A sors ellen azonban nem érdemes látszólag küzdeni. Csak egy bizonyos pontig. Aztán oda lyukadunk ki, hogy lekéstünk valamiről. Valamiről, ami az életet jelentette volna. 

Hát olvassa mindenki, aki kicsit is szeretne elmerülni a gondolatokban:

Pilinszky János: A madár és a lány

Ehhez találtam egy nagyon szép videót is ugyanezen az oldalon, ezt is ajánlom figyelmetekbe de csak a mű elolvasása után, mert addig nem értitek meg az egészet.

Ezekkel a szépségekkel kívánok jó éjszakát nektek!

Bibione emlékei

Biztos vannak, akik hiányolták a napi blogos soraimat, bevallom, néha én is így voltam ezzel az egésszel...hiányzott az írás. Bár tényleg én vagyok ebben a hunyó, hiszen minden a világon csupán akarat kérdése. Eléggé megváltozott az életem mióta itt élek újra Zalában, egészen könnyedén sikerült is a beilleszkedés már ami azt az utálatot illeti, amit e városka táplált bennem. Ám idővel vagy idő előtt rájöttem, nem volt miért is szeressem ezt a helyet anno...most már van és ez a fontos. Nem bántam meg, hogy fél év Pécs után visszatértem, bár azért megemlítendő az a sokféle embertípus, amit Isten kiengedett a karámból. Na már bocsánat, senkit sem akarok megsérteni eme félmondattal, de mindenki találkozott már ilyen fajtával. Nem ecsetelem a tulajdonságokat, melyek rusnya ékszerként virítanak eme emberek homlokán, de talán jó néhányukkal találkoztam már a munkám során itt Kanizsán. Sosem unatkozom (ez szolid kifejezés), úgy fel szoktak rántani, hogy csak na. Na de nem is erről akartam volt mesélni, hiszen egy szép nyaraláson vagyok túl, ugyanis Olaszországban voltunk, pontosabban Bibione aranyhomokos tengerpartján pihenni. Olyan hamar eltelt ez a kis idő és én még mindig úgy érzem (vagy megint) (1 nap meló után), hogy elegem van és fáradt vagyok. Reggel 3/4 8-tól este 6-ig azért nem kis falat ez a mókuskerék...:( Na de megint nem sajnálkozni akarok, hanem némi benyomásomat továbbítandó elmondani milyen is volt az 1. közös vakációs együttlétünk (amit hamarosan egy kis különléttel meg is spékelünk). Hosszú út volt, míg odaértünk, de tele voltam kíváncsisággal és ez elütötte az időt. Több száz ember nyomult az éjszakai utcák shoppingos bódéi közt, én még ennyi embert életemben nem láttam egy területen bolyongani. Még hogy az embereknek nincs pénze...na persze...

Sok éve nem voltam a tengerparton már és nagy élmény volt újra megmártóznom a friss tengerben. Jó meleg volt (fázós lábú nyulaknak ez felülmúlhatatlan és szívderítő ) nem beszélve a forró homokról, ami szinte égette a talpamat. Szóval (na ne higgyétek, hogy mindent elmesélek :D), volt vagy 40 fok és én naggggyon élveztem :)

Jártunk Velencében (hajóval), gondolába nem szálltunk mert 100 eurót nem adok érte :(, fagyiztunk isteni finomakat, vásároltunk (cak picit, mert ugyebár ahol nők vannak, ott vásárolni is kell :)), sokat aludtunk (ja és mindezt az ottani kötelező sziesztára fogtuk), ettünk pizzát, spagettit, pisztrángot meg fincsi sajtokat, dinnyét naná, meg piacoltunk, bicajtúráztunk és vége is lett. Persze mindezt nem ilyen hamar csak most nem írok többet. Majd mindig tálalok egy cseppet nektek az élményeimből. :)

Mára néhány kép, a többit megtaláljátok facebookon egy külön fotós mappában, ott lehet kommentelni. Persze itt is, csak ide nem töltök fel 103-at. Ja és csak azért van ennyi képem is, mert könyörögnöm kellett a művész úrnak, hogy adjon már párat nekem is, hiszen közösen mentünk nyaralni, vagy nem? :) Egyébként van ám még, de lusta átrakni a megosztott mappánkba és mindig rá kell várnom, hogy feltehessem valaha is. Szóval várjatok ti is! Ha már nekem is kell. Waiting, waiting for...

MZ/X (Jelentkezem)

Nem tudom mi lelt, csak eszembe jutott, hogy írnom kellene. Hosszú kihagyás után ismét billentyűt ragadtam. :)

Némi hőbörgés után vagyok most amolyan lecsillapodott állapotban, bár azt gondolom ez messze van még a nyugalomtól. Az történt ugyanis, hogy a kertünkből virágot loptak és én borzasztóan dühös vagyok. Gondozom, ápolom, óvom és mindeközben nevelgetem a növényeket, hetente igyekszem kicsit gyomlálni azt a talpalattnyi földet ami nekem egy fél életet jelent és erre valaki(k) az egyik nagy dézsából, annak is a közepéből kiemelte (persze földdel együtt) a 2 szépen kifejlődött és gyönyörűen virágzó begóniákat. Mikor először megláttam, azt hittem csak hallucinálok, de közelebb menvén kiderült, hogy a kis vakond nem tüntethette el így a virágaim. Szóval lyuk tátong most a nagy edény közepén jelezve, hogy amit ellophatnak azt el is lopják. Ilyen a magyar ember, ragad a keze. Elgondolván a dolgot ez azért fura, mert kicsi az itt lévő lakóközösség, nem 10 emeletes betonrengetegben lakunk, mindenki ismer mindenkit... és mégis. Én mondjuk ezt nagyon elítélem, mert ilyenért nem kockáztatnám a becsületemet. Szóval ez van. Én kis naiv...megint... nem hittem volna, hogy ilyen megtörténik. Hát tévedtem!

Más. Munka megy, rengeteg az ügyfél és még nagyobb az isten állatkertje, a kerítés meg elég alacsony... múlt héten történt pénteken, hogy nekem támadtak (front volt talán) és majdnem kivettek a székből, persze magáról a viselkedésről beszélek. Durva stílusban, flottul közölték a véleményüket dolgokról, csak az volt a gond, hogy nem én tehetek a kialakult helyzetről. Türelmetlenek, a legtöbbjükre jellemző, hogy fellegzősek, ki ha nem ők... majd ők megmutatják, hogy lehet megalázni valakit, aki nem tehet mást mint hogy őket kiszolgálja és bármi is történik mosolyogjon. Mindenhez. na ez nem könnyű. Sőt! Sokszor kiváltképp gyötrelmes. Bevallom őszintén volt már és van is olyan helyzet, mikor úgy de úgy szemébe mondanám a véleményemet, hogy te bunkó paraszt, vedd magad vissza, nem a kutyáddal beszélsz... de nem tehetem. örök mosolygásra vagyok ítélve. Még akkor is, ha mindeközben kidurranok a dühtől.

Amúgy a napok elég gyorsan telnek, főleg mert estig dolgozom és nincs időm lesni az órát. Egy gond van mindezzel, hogy azokra a dolgokra, amiket szeretnék alig vagy nincs is szabadidőm. Persze nem panaszkodom, de valahogy tényleg nagyon érzem ezt a pénzhajszát és mindezzel együtt az állati mókuskereket. Azért bevallom, hogy valahogy most nem hiányzik a suli, mint munkahely. Jól érzem magam attól függetlenül, hogy baromi hajtás van és eléggé stresszes körülményeket teremtenek nap mint nap számomra az emberek. Bár azért van + oldala is, mikor az ügyfél úgy érkezik, hogy "jajj de örülök, hogy Önhöz kerültem, maga olyan kedves". Ezek a metódusok éltetnek, no meg a kihívás, ami azért folyamatos. Van, hogy a céggel álmodok, kódok és mindenféle egyéb fincsiség kattog az agyamban. 

Azért az egész folyamat (maga az életem) jól halad, egészséges vagyok, jobban mint eddig valaha, konfliktusok elvétve vannak, de jól tudok főzni és ez mindent megold. :) Mármint hízelegni a kajával azt lehet. :)

Lassan egy éve, hogy...na mindegy. Utólag is azt érzem, meg kellett tennem azt, amit megtettem. Lehet, hogy érzés vezérelt, nem pedig logika vagy ész. Lehet, hogy soha nem tudtam gondolkodni, lehet, hogy ösztönlény vagyok, lehet, hogy nem állok az intelligencia magaslatán... mégis azt gondolom, hogy a döntéseim, a nagy döntéseim jó irányba tereltek és megalapozottak voltak. Bírálhat bárki a beállítottságomért, az érzéseim túlzott uralkodásáért, de belőlem csak egy van. Lehetek más szemében rossz, ítélhetnek, elítélhetnek, ez én vagyok. Egyszerű, érzelmes, érzékeny. Talán egy másik világból.     

???

Nagy lendülettel fogalmazódott meg bennem a gondolat: blogolni kellene. Ám mire nekiálltam és elindult a kezem az első billentyűkön rájöttem, nincs is kedvem írni egy betűt sem. Talán a nemrég ért "szívbemártogatósdi" ami elég kellemetlenül jött ki így anyák napján... na mind1. Nem merülök sajnálkozásba, attól úgysem változik meg semmi. 

Régóta nem írtam erre a felületre, talán abba is hagyom az egészet, mert semmi értelmét nem látom. Megjegyzés a leírtakhoz nincs, visszajelzés kevés, nem hiszem, hogy valakinek is szüksége van arra, hogy az életemről olvasson. Eleinte úgy éreztem magamon könnyítek azzal, ha leírom a gondolataim, de a legjobb, ha megtartom magamnak. Egyébként semmi bajom, nem vagyok letargiás sem depressziós, ugyanolyan napom volt mint mostanában bármikor. Nincs önsajnálat, sem hiszti, egyszerűen úgy érzem tök fölösleges közölni olyan dolgokat, amik személyesek, belőlem jönnek, az életem olyan mozzanatait tartalmazza, melyek megosztásáról csupán a pillanatnyi hangulat és érzésvilágom dönt. Abszolút spontán gondolatok ezek... irányítatlanul, csapongóan és csupán közlési szükségletem kielégítése céljából jönnek elő. Csak már nincs miért. Reakciók és vélemények nélkül felesleges leírni. Hát ennyi. Lehet, hogy ez az utolsó írásom... mert kinek írjak? S miért? 

Húsvétoló

Gyorsan elteltek azok a napok, amikre a hét elején még annyit vártam. Ez is bizonyítja, hogy nem visszafelé folyik az idő, hanem előre. Bár azt gondolom jó lenne néha visszapörgetni némely időszakot vagy 1-2 napot és újra átélni. Csak nem kívánságműsor az élet sajna, menni kell tovább...

Újabb pörgős melós héten vagyunk túl, az irodában csodálkozva fogtam fel, hogy kevesebben tértek be hozzánk mint vártuk. Sajnos ez azért is rossz mert a teljesítményünk a beérkező ügyfelek számától függ és mivel ilyen kevesen voltak, nem született meg az az eredmény, amit szerettünk volna. Így aztán eléggé félek a hónap utolsó 4 munkanapjától, szerintem nagy nyomás lesz felettünk a százalék érdekében. :(

Tegnapelőtt vidáman ébredtem, én nagyon szeretem az ünnepekre való készülődést... tojásfestés, sonkafőzés, palacsintasütés buzgalma áramlott az ereimben, nem beszélve arról, hogy közben még méteres kalácsot is sütöttem. Imádom ezt a sütés-főzés feelinget, olyan gondoskodás-érzetem van tőle és ez olyan jó! Egyébként Samu most is itt kucorog az ölemben, csak szegénynek nincs túlzottan nagy helye nálam, mert nem tudok gépelni tőle és mindig odébb kell löknöm kicsit. Első húsvétunkat töltjük együtt párommal itt a kis városban, nekem nagyon fura megmondom őszintén. Mármint, hogy nem a megszokott programot kell végig élnem. Tegnap elmentünk Homokkomáromba sétálni a templom körül, igazi tavaszi időjárás volt, öröm volt kint lenni a szabadban. S bár a gyöngyvirágok még nem bújtak elő, ami késik az csupán a gyorsvonat. (Samu éppen a bal lábamon terült el az előbb). Este gyerek közelben töltöttük az időt, ugyanis a nyuszi itt hagyta a tulipánok között az ajándékokat és elvittük a címzettekhez. Gábornak is tojt egy pici csokitojást a papucsába jelezve, hogy van még mit javulni :) de azért nem felejtkezett meg az édes szájú, szexi hangú baritonról sem. A kajáról nem beszélnék egyébként, mert 1 nap telt el a húsvétból és én már olyan szinten telítve vagyok a kaját illetően, hogy ma még nem ettem és mostanában nem is szándékozom. A gyomrom sztrájkol minden emészteni való ellen. Ma már túljutottam egy iratrendezésen, most végre tudom mit hol találok. Délután ikerlátogató lesz tesómnál és valszeg a nyúl ott is eldugja a bokor aljára az ajándékait. A fiúk meg majd kereshetik. A locsolástól eddig megmenekültem, de szerintem ez a kölnimentes állapot nem fog sokáig tartani, mert a keresztfiaim leborítanak majd egy vödör löttyel. Oda a tiszta haj, este meg hajmosás kell, fujj...

Holnaptól lakáskeresés projekt indul részemről és az új élet építésének alapköveit pakolgatom tovább, hogy végre egyszer már a valóságban is odajussak, ahova az álmaim repítenek. Lassan már ideje lenne révbe érni, mert elfogy alattam az út... 

Ember-skála

Nemrég még hétfő reggelre ébredtem és azt gondoltam sose múlik el ez a pár nap (ugyanis utálom a hétfőt), most mégis már szerda estét írunk. Illetve főzök, mert még nem fejeztem be. Ha az órára néztek láthatjátok, elég késői mutatvány ez nálam... de a férfi pocak kívánalmai ellen mit lehet tennie egy nőnek? Főleg ha nemrég kapott egy kis húsvétinak mondható ajándékot is, egy pillangós vastag füzetecskét az újabb írásoknak, amik remélem jönnek már, eddig ugyanis sem időm, sem idegem nem volt rá sajna. Na de maradjunk a témánál. Mármint a főzés. Szóval nemrég a gazdaságos boltban voltunk és a nyuszi ajándékait próbáltuk összevadászni a gyerkőcöknek. Nem volt egyszerű. Olyan mértékű gagyiságok, mint amiket láttam, hát... sőt, az ár is elég idegfonó, mert hogy szar dolgokat próbálnak kemény pénzekért nyomni. A kínálat nem volt hű de nagy, de azért besikerült 1-2 ócsó holmi, mint pl. egy fekete szép sarkú papucs és egy selyem hálóing is. Ja és meglettek a fészeklakók is :)

A férfi pocak egyébként nincs itthon, tuti valami álomnőt kerget :) na de ha hazaér, nem menekül, mert az illatok gúzsba kötik és hagymás husival fog álmodni, nem a fekete nővel. :)

Munka jól van, köszönöm. Emberek olyan széles skálája vonult fel előttem már eddig, hogy soha életemben nem hittem és képzeltem volna, hogy az emberi lény ennyi tulajdonsággal megáldott. Inkább a negatív oldalt ismertem meg belőlük, ült előttem már hat tucat bunkó és néhány tucat szellemileg eldeformálódott, és ezzel nem megsérteni akarok bárkit is, és nem is a konkrét tudást vagy intelligenciát céloztam ezzel hiányoltatni. A tény, hogy minden este elcsodálkozok társaink viselkedésén, rengeteg az agresszív és értetlen, sőt olyan is, aki azt gondolja neki mindent szabad. Én azért a mosolygásommal sok dolgot elkerültem eddig, de azért döbbenten nézek magam elé egy-egy beszólás vagy mondat alkalmából. Bár bevallom őszintén, kezelni elég jól sikerül őket, főleg tegnap óta. Hogy miért is? Mert kolléganőm (az egyik) 32 éves én meg ugyebár 33, így testvériesen elfeleztünk egy leszarom tablettát...

Ezt ajánlom mindenkinek egyébként, aki stresszes környezetben dolgozik, ez a leghatásosabb gyógyszer. Egyrészt nincsenek mellékhatásai, másrészt olcsó. Hiszen tudjuk, gyógyszertárba menni nem érdemes... legutóbb én több mint 6000-et hagytam ott egyszerre. Vagy van egy 2. megoldás is e tabletta mellett, ami nem más mint a pattogtatós zacsi. Mi abba csomagoljuk a visszahozott médiaboxokat és egyéb beltériket. Nálunk sok van. Nem hiába :)  

Falusi dödölle

A húsvét közeledtével már mindenki a sonkára gondol, próbálja beszerezni a tuti és megszokott helyekről ezt az étket. Na ezen mi túl is vagyunk, bár engem mostanság nem a sonka hanem a jó kis dödölle hozott lázba. Szóval 2 hete ábrándoztam arról, hogy szombaton (mivel hétköznap dolgozom és ez csak frissen jó) összehozok egy kis igazi pirított hagymás-szalonkás dödöllét. Úgy csináltam egyébként mintha ez olyan drága és luxus kajának számítana és ezért nem jött létre még maga a projekt, pedig tényleg nincs benne semmi különös és mondhatni abszolút olcsó is. Hát ne tudjátok meg mikor alaposan megpirult és fini ropogós falatkákat élvezhettem a számban és mindez frissen melegen hideg tejföllel hmmmmmm......

Az előbb párolt káposzta próbálkozott egyedül (mert közben fürödtem...is...) elkészülni meg tepsiben lerakott krumpli sült kolbásszal párban a sütőben, szó mi szó döglesztő illatok terjengtek a lakásban, ez az esti főzés szépsége. Holnapra főztem most, ugyanis fél óra kajaidőm van naponta össz, ez nem elég semmire... inkább csak arra, hogy mint a kacsák letoljam magamon a félig megrágott ebédet. De tényleg. A heti motivációm az, hogy jön a húsvét és azután héten csak 4 napot kell menni dolgozni. Na ez az ami hiányzik szintén az előző munkahelyemről: a tavaszi szünet. Rám férne szerintem, és nemcsak mondom, hanem érzem is. Nagy az isten állatkertje, és ez a legmegfelelőbb mondás arra, hogy ez a meló abszolút türelmet és stressztűrő képességet igényel. A mondásért köszönet Nellinek. :) Teljesen igaz.

Az elmúlt héten történt jó is, rossz is, ahogy ma is. Nem éreztem, hogy hétvége volt, többnyire egyedül voltam, nem szeretem...

Ma elmentünk babafotózásra, sok gondolatot előhozott belőlem az élmény, ezt most nem taglalnám... a másik ami talán pozitívan hatott rám az előbbivel szemben, az a lakás, ahol voltunk főleg a konyha és a fürdő. Talán nemsokára megváltozik az én lakóhelyem is, és nem mintha nem szeretnék itt élni, de nem látok realizációt illetve erre lehetőséget, hogy ezen a helyen mondjuk bővüljön a kis család. Bár szerintem ez csak nekem fontos, másnak nem, azt érzem e téren még van mit érni vagy csak az információ síklik félre, mindegy. Most rajta leszek a lakás témán, szeretnék olyan szép konyhát, mint amit láttam, vagy legalább az első jelét tapasztalni (és nemcsak álmodni), hogy nekem is lehet végre normális életem egy családdal. Ez persze elég bonyolult mondat, nem is kívánom megmagyarázni. Maradjunk annyiban, hogy alszom rá egyet, a látottakra és a hatásokra, melyek bennem keltődtek. Folyt. köv máskor...

Sétafika

Vasárnap mikor írtam a blogot még nem tudtam mi vár rám aznap délután. Szépen sütött a nap és bár elég jól fújt a szél, mi elmentünk egy kis sétára a Csó-tóra, jobban mondva nem is a tóra hanem a tó köré át a dombokon. Morzsi kutya (merthogy Samut szegénykémet otthon kellett hagyni) jött velünk és élvezte  is szemlátomást a jó másfél órás sétát. Találtam szép mezei virágokat, élveztem az illatokat és a szabadságot, a munkahely mentességet és a közös létet. A kutyával. Mert hogy volt pillanat, mikor az én hangomnak is engedelmeskedett és én akkor ezt dicsőségnek éltem meg a magam részéről. Ugyanezt nem mondhatnám el a férfiakról. :)

A séta vége felé azért már éreztem, hogy átfúj rajtam a szél (na nem azért mert vékony lennék sajnos), hanem mert a sík területre érve mintha hőmérséklet változást is hozott volna magával. És ugyebár mondtam, hogy ez csalóka idő és még nem kéne egy szál pólóban flangálni, szokás szerint nem hallgattatott meg a női beszéd és mi lett a vége? Orrfolyás meg mindenféle köhögés és éjszakai teleorral levegővétel.... férfiak megint:)

Na legyen néhány szívmelengető kép az említett sétáról és bár azt ragasztották rám, hogy ittam és azért terültem el a virágos mezőn, én ezt kikérem magamnak! Egyszerűen jó volt és kész.

Hétfőtől megint elindult a kerék, nem tudok kiszállni, hazaviszem úgymond a munkahelyi nyűgjeimet, de még adok időt magamnak, hogy hozzászokjak ehhez a nem mindennapi helyzethez. Ami valójában azt jelenti, hogy reggel 3/4 8-sokszor este fél 6-ig (na ez még ritka is mert inkább tovább) dolgozom, noha 8 órám van elszámolva plusz fél keskeny óra az ebédre, amikor egyébként úgy eszem, olyan gyorsan, hogy nem is esik jól a kaja igazán. Még annyit, hogy az ebéd inkább 13 óra után van és akkor eszem először... az a baj ebben, hogy kicsit meglátszhatna ez a kajával való spórolás rajtam, de csak nem akar, mert esténként meg rám jön az éhség és az édességhiány. Lelkifurdim van emiatt és valszínű megváltoztatom eme szokásomat vagy ingeranciámat, mert szeretnék kicsit lefelé menni menni a súlyomban de tényleg.

Na még egy kis képzuhatag nektek és búcsúzom mára, mert most kicsit megtekintem a Vatera kínálatát.

Költészet napjára

Éppen itt az ideje, hogy írjak szerintem... most éppen kenyérsütési pozícióban vagyok, egy gépet próbálok ki, soha eddig még nem sütöttem így kenyeret. Saját kezemmel dagasztva igen, nos kiderül nemsokára melyik is a jobb. Elmúltam 33, sok dolog történt a héten. Többek közt az is, hogy lábam szenvedése még mindig nem múlt el és elég nagy a sejtelmem afelé, hogy műteni kell minél előbb. Főleg, hogy jön a nyár és elég csúnyán fogok nemcsak kinézni, hanem maga az érzés is fájdalmas. Legszívesebben térdtől lefelé levágnám, hogy megszabaduljak tőle, eszméletlen, hogy miket nem hozott elő belőlem a sok injekció anno... na nem sajnáltatom magam, nem is ez a célom, csak bosszant az egész és ha még egyszer meg kellene tennem azt amit egykor, bíz isten inkább lekoccolnék, senki nem tudna rábeszélni soha többet. Bár akkor sem így volt, nem beszéltek rá, én akartam. Csak mindig később lesz okos az ember, főleg ha a teste a későbbiekben mint a bumeráng visszavág a tettekért. Azért remélem, hogy a női testrészeim még épek és nem keletkezett bennük maradandó hiba. Bár nem nagy reményem van ezt illetően sem sajna...
Kaptam egy szép Adidas szabadidő ruhát, nem tudom miért kellett ezt kieszközölni, nem értem. Régóta nézegettem milyet is szeretnék és elképzeltem az anyagát, színét. Nos a két elképzelésem egyike azonnal szembetűnő fizikai valóságban jelent meg előttem az Intersportban, fura... mintha azt akarta volna a sors, hogy beteljesüljön a vágyam, rögtön elém vágott egyet. Nos az ára húzós volt tény ami tény, szóval én magamnak tuti nem vettem volna meg (ismernek sokan e téren), de mégis az enyém lett, mert megkaptam. :) őszintén szólva még most is lelkifurdim van, mert azon a pénzen bármi más hasznosabbat is tudott volna venni kedves párom, a másik meg hogy nem is érdemlem meg.
A Vaterán múltkor mikor nézegettem a cuccokat, azon vettem magam észre, hogy bababútorok közt szemezgettem. Ez is valami tudatalatti izé, biztos öregszem azért. A testem jelzi, hogy "hé, igyekezz ha valamit akarsz" vagy nemtom. Pedig sokszor még mindig úgy érzem, én nem vagyok alkalmas erre a feladatra. Annyi feltétel hiányzik emellett a belső vívódás mellett is még pluszban, hogy tán sose lesz megfelelő alkalom arra, hogy terhes legyek. Na hagyjuk ezt a témát, sorry hogy ide keveredtem.
Gyorsan mennek a napok, együttlétünk homokórája is szépen ketyeg, egészen jól alakulnak a dolgok. Tegnap másik lakást mentünk nézni, egy emelettel feljebb van egy lehetőség. Én nem szoktam ömlengeni, ha valami tetszik, de ez tényleg tetszik. 90 nm elég nagy tér esetleg 2 pici jövevénynek (ezt azért mondom, mert a jövő nincs messze :)), vannak persze hibái a lakásnak, amikkel kellene valamit kezdeni és szinte teljesen fel kellene újítani belülről, de mégis... valami megmozdult bennem ott mélyen, hogy igen, itt tudnék élni és szépen át lehetne alakítani. Csak egy a baj, ez az ára. Túl sokat kérnek ahhoz, hogy még fel is kell újítani. Hát nem tudom. De olyan szépen lehet látni a kertet, amit naponta most is megnézek és rendezgetek, csend van és nincsenek üvöltő emberek, sem vékony panelfalak. Most lenne jó, ha nyernék egy pici összeget a lottón és akkor lenne esély, több mint az a 30% amit ennek a lehetőségnek adtam, hogy itt maradhassak ebben a háztömbben.
Holnap megint kezdődik a pörgés, előre félek a hatalmas forgalomtól az ügyféltérben, nem lesz könnyű melónk... holnap a költészet napja is lesz, az én megemlékezésem a költők tiszteletére egy szép vers, nem tőlem, hanem attól a költőtől, aki szintén ezen a napon született 1905-ben:

After 33

Azt mondták a szüleim, hogy este 7-kor születtem, úgyhogy már túl vagyok a felsíráson,mert fél 9 elmúlt...

Furcsa dolgok kavarognak bennem. Olyan ismerősök köszöntöttek meg, akiktől nem is vártam. Örültem nagyon. Egyszerre vagy 30 köszöntés várt a facebookon, nem beszélve a levelekről. Még az is felhívott, aki ott volt a születésemkor de az elmúlt években elfelejtette ezt a napot. :( Szép idő volt, élveztem a nap bontakozó sugarait, ahogy pirongatta a hátamat és cirógatta az arcom. Nem vártam ettől a naptól semmit, mert tudtam, a megszokott rituáléktól búcsút kellett vennem akkor, amikor elköltöztem. Azért bevallom, voltak akik és amik hiányoztak ezen a napon. De nem kesergek, mert abból rég kinőttem. A 33 gyertya most kimaradt az életemből :( bár lehet, hogy fel kellene már nőnöm a gyerekességből és nem várni a gyertyák elfújását. De az is lehet, hogy nem voltam jó és ezért nem fújhattam gyertyákat...

Lényeg, hogy eljött megint a gondolkodás ideje és némi nemű szomorúság azért belevegyült e szép tavaszi napba. Ez csak az én hülyeségem, megint (vagy még mindig) sóvárgok... csak múlnak az évek, beleléptem a 34-be és még mindig nincs családom. Újra kezdtem az életem nem a semmiből de valahol ott mélyen, szóval újra lakásteremtés, munka, tartalékhalmozás, bútorok, biztonságépítés... mikor lesz megfelelő alkalom arra, hogy családot alapítsak? Létezik egyáltalán megfelelő alkalom erre, amikor mondjuk minden stimmel? Én már nem hiszem. Az sem jó, ha hirtelen csak úgy meggondolatlanságból vállalunk gyereket, de az ellenkezője sem. Én persze egy 3. eset vagyok... a sors akarta, hogy így legyen és ennyit kelljen küzdenem valamiért, amit mások csak úgy megkapnak. Nem irigykedem most sem, tudom, hogy valamiért ezt az utat kaptam a zsákomban. Talán mert nem vagyok érett, hogy felelősséget vállaljak valakiért. Felnevelni. Gondoskodni róla. Mert nem vagyok mindig türelmes. Vagy mert alkalmatlan vagyok. Ezek a mondatok megnyugtatnak, egy darabig elvagyok velük. Úgy elhessegetik az ez irányú vágyaimat, gondolataimat. De ma valahogy megint előjöttek, ki tudja miért.

Holnap újra melós hét kezdődik, de örülök, hogy nagyjából sikerült elültetni párom kertjében a virágokat, és bár nem tetszett a virágok elhelyezése, én mindent elkövettem azért, hogy esztétikus és ápolt legyen a kert. Szeretek kint lenni, mára én kértem a napfényt, remélem másoknak is jutott belőle. Köszönöm a jókívánságokat és hogy voltak jó páran, akik gondoltak rám szülinapom alkalmából.

Kék rózsa

A múltkori pesszimizmusom alapja megoldódott, s talán ki is derült, hogy a "visszavágok" elgondolás felhasznált eszköze vagy az a módszer amivel ez történt nem éppen ideális. Konokságom elég erőteljes (tudja aki ismer) és a büntetés főleg ha nem megfelelő eszközzel történik, akkor ellenkező hatást kelthet belőlem. Nemhogy megjavulok, inkább valami utálkozás felé visz el maga a büntetés ténye. Talán mert régebben is sok volt az alaptalan büntetésem? Mondjuk szülőktől? Hogy nem beszéltem vissza és viseltem a büntetést szó nélkül? És inkább magamba fordultam és ott forrongtam? Hogy lázadtam ellene és valamiféle önmarcangolást indított el bennem inkább ahelyett, hogy kinyitottam volna a szám? Lehet...

Lényeg, hogy minden helyreállt most. Munkahelyemen igyekszem helytállni, bár most is azt mondom kemény dió ez a meló. Egy dolog motivál benne és az pedig a pénz. Egyelőre. Mint ok egyébként ez jó, mert a régi pedagógusi munkakörömben sajnos erre nem volt lehetőségem. 9 év után is lepipált egy szakmunkás fizetésügyileg. Ezzel pedig elnézést ha bárkit is megsértettem akinek ilyen végzettsége van. Nem állt szándékomban, a célzásom és a sérelmem okát nem rájuk céloztam. Sokkal inkább magára a tényre, hogy 20 év iskolapadban eltöltött idő és 2 diploma megszerzése után még mindig itt tart kis hazánk. Nem érzem a megbecsülést. És ezt sem azért mondom, hogy engem vagy hasonló kvalitású embertársaimat bármilyen módon is kitüntessem a többiek közül. Nem. Csak az a bajom, hogy úgy néz ki, tanulni nem érdemes, nem érték. Legalábbis pénz miatt nem. Szomorú, hogy ennyi év tanítás után is még mindig ott tartottam, hogy havonta csak túlórával és ofői pótlékkal értem el a 100-at. Úgy, hogy közben ha rendezvények vagy ünnepek voltak szombaton is berendeltek. Képzések halmaza volt vasárnap is és igazából sehova sem számított az egész. Szóval visszatérve a mondandómhoz, egyelőre motivál a pénz. Jövő héttől meg már főpénztáros rangra emelkedek, ami számomra újabb kihívást jelent. Pénzt mondjuk nem, de felelősséget annál inkább. Nem tudom örüljek-e ennek vagy sem, mondanám inkább félek tőle. Bár tudom (magamat ismerve), hogy számomra nincs tanulásban akadály (ezt azóta tudom, hogy műszaki informatika szakon fizikából sikerült 5-ösre vizsgáznom anno és soha nem hittem volna, mert utáltam a tárgyat), szóval ekkor summáztam a tényt: meg tudok tanulni bármit. Kollégák kellemesek, az emberek akikkel foglalkozom már nem annyira, de van néhány köztük mégis (akik kilógnak az átlag bunkók közül) és nem idegbajosként és hangfelemelve mondják el problémáikat amiket igyekszem megoldani. 

Mostanában ahogy a tavasz bontogatja a rügyecskéit és finom arcával mosolyt rajzol az én szememre, icipici csodákban gyönyörködöm. Lehet ezt másra is érteni (mondjuk kis babácskákra fürtös hajloknikkal) én most a kertünkben bújó virágokra gondolok elsősorban. Bár az előbbi is csoda nekem. Olyan jó kicsit rácsodálkozni a növényekre ilyenkor, mikor a szivárvány színeikkel befestik a még feszengő, vibráló levegőt... gyöngyvirág, tulipán, krókusz és ki tudja még milyen zsenge kis növénykék éledeznek és ahogy illatukkal csiklandozzák a fáradt, rohanó világot...

Én már régóta ábrándozom arról, hogy lesz egy kiskertem, amiben nem paprika vagy egyéb haszonnövények élnek, hanem saját ültetésű virágok! Sajnos eddig nem volt, pedig gondolatban hányszor megterveztem már, hogy kicsit különleges virágok is lesznek az én kertemben... és én gondozhatom, ápolhatom őket. Nem másért, csakis a szépségükért. Tudom, sok esélyem nincs erre, mégis álmodozom. Nagyon szeretem a virágokat és bár tényleg lehet, hogy csak a következő életemben valósul meg ez, egy csöppnyi esélyt mindig tartogatok magamnak. Hátha valamikor, valahol valaki meghallgat...

Mindig szerettem a kék rózsát, úgyhogy most szóljon ez a nóta:

Szükség(let)ek

Azt hiszem ez már csak heti blog lesz... időm mint a tenger, energiám mint égen a felhő, kedvem meg mint a napsugár...

Ma az jutott eszembe, vagyis azon gondolkodtam mi is az ember lételeme ezen a világon, mi az ami nélkül nem tud élni. És hogy miért is ma volt eme töprengésem annak oka is van, de ezt inkább hagyjuk. Szóval valamikor még általánosban mindenki tanult Maslow úr piramisáról ami tulajdonképpen a szükségleteink hierarchiáját szemlélteti nagyon is praktikus és igaz (talán) téri kreációban. Legalján a fizikai szükségleteink állnak mondván kaja és pia nélkül a testünk nem tud létezni. Létünk alapja és energia háztartásunk motorja a kalória, ha éhesek vagyunk semmi másra nem tudunk úgy koncentrálni ahogy kéne. Amíg ez nem elégítődik ki hiába akarunk szellemi teljesítőképességünk csúcsán állni, kiröhög minket a test, mert beint egy jó nagyot. Alapjában véve ha ez az éhség már nem áll fent akkor lehetünk-e boldogok? Elég lehet-e csupán ennek a szintnek kielégítettnek lennie? Többségünknek bizonyára nem. Nekem meg főleg. Ide persze nemcsak az étel és ital tartozik, hanem a levegő és a szex is.  Bár szerintem ez utóbbi nemcsak testi szinten értelmezhető, ha csupán itt kell róla tárgyalni, akkor nem értek a dologgal és a piramissal egyet. Zárójelben annyi, hogy mint a piramis alapja tényleg igaz, de elgondolkodtató... ja és még az alvás is alaptégla.

A köv. szint a biztonság. Erről csak annyit emlékeztetőül mert mindenki volt gyerek és látott már ilyet, hogy a pici baba bárki pötyörög neki, bájologhat ezerrel még akkor is az anyukája közelében érzi magát biztonságban, ha az adott anyuka nem éppen egy példás szülő. Nem beszélve a felnőttek és jómagam nagy fokú önzéséről (ez utóbbi magamra vonatkoztatva többszörös) hiszen ragaszkodunk mindenhez ami egy csöppnyi biztonságot is jelenthet az életünkben.

Középen a szeretet és az összetartozás áll, bár én azt gondolom, hogy magamba nézve a szeretve lenni kategória élet-halál kérdés. És itt érkeztem el mondandómhoz, a valódi okhoz amiért elkezdtem ezt a blogbejegyzést ma írni. Ettem, ittam, biztonságban is vagyok talán, de a szeretve lenni szint megcsorbult. Nincs kielégítve és én forrongok, tök mindegy hogy milyen téglákból építkezik tovább ez a piramis, önmegvalósítás vagy önbecsülés, én itt megrekedtem. És hogy miért is ez a hiány és hogy miért érzem nagyobbnak mint amekkorának lennie kéne... mert én vagyok azért. Holnap emiatt hülye leszek, elment minden kedvem, még attól is hogy igényem legyen az alapvető dolgaimat elvégezni. Nem kell kérdezni mi történt. Semmi nem történt. Illetve igen, de az én bajom. Hazug vagyok, mert nem siránkoztam addig amíg nem volt muszáj. Mert titkoltam valamit ami azért történt, hogy a másikat ne idegesítsem a problémámmal. Miért? Mert szeretem megóvni magamtól az embereket. Inkább szenvedek. Bár ezt úgysem lehet megmagyarázni. Logika ebben nincs. Csak egy sugallat, egy érzés: nem akarok nyűg lenni senkinek sem. Amíg meg tudom addig egyedül oldom meg a bajaimat. Ha már nem, ha tényleg muszáj, csak akkor szólok. Ez történt mostanság is. Szóval hazug vagyok. És a büntetésem az, hogy elvonják a létszükségletem. Mert kinek hogy. A testnek a kaja, a víz, az alvás, a levegő... a lelkemnek meg a "szeretve lenni" teljes repertoárja. Nálam ez utóbbi csonkult. Erre nincs mit mondanom. Az idő majd igazolja, hogy nem a megfelelő eszközt választották büntetésem és tanulópénzem árául. Mert aki szeret, az tudja, ez a legfájdalmasabb ostorcsapás...