A csókok ára

A szerelem két ember győzedelme a titkok felett. Ezt nem valami híres ember mondta, csakis én vallom. Nem valami nagy mondás, de igaznak hiszem. Hogy miért is, azt most nem magyarázom, majd egyszer. Vagy soha. S hogy miért is vagyok ma ilyen filozofikus, tán azért mert ma reggel az éjszakai köhögés után úgy elillant a hangom (egyesek örömére), mint a csuda és még a mostani percig sem tért haza hozzám. Elindultam dolgozni, dolgoztam is 2 órát, de rettentően nyöszörögtem minden egyes artikulálatlan zönge kiejtésekor, s ez még nem is okozott számomra akkora problémát, mint a szemben ülő "vendégeimnek". Kissé vicces volt, igyekeztem is elvégezni ami a feladatom, de a hangom csak nem jött vissza és inkább meglátogattam a doktornőt. Lényeg, hogy nagy felindulásomban (hang hiányában) inkább blogolok. :)

Ha két ember szerelmes egymásba, sőt ezt már úgy érzik nem tudják fokozni és még 1000 másik tényező is stimmel, akkor előbb (vagy inkább utóbb) arra a döntésre jutnak, hogy csókjaiknak aranyos picike virága is nyílik. Egyszer. Aki nem érti, ezt hívják úgy, hogy állapotos lesz a nő. De mekkora ára is van ennek a legféltettebb kincsnek? Igencsak nagy. Már a 9 hónap is elég megterhelő és tényleg nem szeretnék csúnya lenni és egy gyereket, egy kicsi embert pénzben mérni, de muszáj. Mert ugyanis fogyunk. Nem testtömegileg, hanem népességileg. Ennek pedig alap okai vannak. Legfőképp a pénz. A bizonytalanság, a munkanélküliség, a félelem. És még sorolhatnám. Több a betegség is, hiszen a nők többsége manapság már nem vállal olyan fiatalon gyereket, mint rég. Régről beszélek, pedig nem is olyan rég volt. Anyu idejében bevett szokás volt 20 előtt szülni. Ma már kevesen vannak, akik ilyen korban szülnek. Ha mégis, ha tényleg megvan minden, ami jó körülménynek számít, akkor meg arra kell gondolni, mi az, amivel meg tudjuk védeni, meg tudjuk menteni adott problémáktól őt. Esélyt adni a gyógyulásra ha baj van. S most nem mesélnék a rákról, a hirtelen fellépő súlyosabb akkut betegségekről, mert mindenki tudja, hogy a mai világban 2 dolog számít: a pénz és az ismeretség. Manapság sokat hallani az őssejtekről és mivel azt gondolom, kicsit többet tudok e témáról, mint egy átlagos utca embere, azt tudom mondani, én is megteszek majd mindent azért, hogy tartalékoljak őssejteket a gyerekemnek baj esetére. A dolog lényege nem is az, hogy mekkora volumenű ez az egész mind pénzben mind pedig szervezettségben, inkább az a szó számít, hogy esély. Esély a gyógyulásra. Egyébként 2002-ben vezették be ezt a találmányt a köztudatba és ha jól tudom 2009-től alkalmazzák a köldökzsinór-sejtek (szövet) mintavételét is. Sokat tehetne Magyarország is a népesség növekedéséért és most nem is a gazdasági-politikai körülmények rendbetételére célzok, hanem bizonyos törvények átalakítása is rengeteget tehetne ennek elérésében. Ha mondjuk itt is engedélyeznék a születendő gyermek nemének kiválasztását olyan családoknál, ahol öröklődő betegségek állnak fent stb...nem akarok ebbe belemenni, mert sokat tudnék erről beszélni.

Az őssejteket mellesleg 3 féle módon értelmezhetjük: 

1. pre-embrionális (ilyen pl: a lombik-módszernél alkalmazott mintavétel)

2.köldökzsinór őssejtek

3. felnőtt korú őssejtek

Lehet, hogy szakmai nyelven nem így hívják őket, de lényeg amit írtam. A 2-es típusú a leghatékonyabb és képzeljétek el ezek a sejtek metaformok. Olyan, mint amikor egy nő beköltözik a férfi lakásába. Alkalmazkodnia kell a környezethez, ha azt akarja, hogy stimmeljen 2 különböző egyéniség és ne legyenek kiugró súrlódások. Na persze ezt nem egészen komolyan mondtam :) Lényeg, hogy a köldökzsinórból levett sejtek a későbbi felhasználáskor mikor beültetik az ember szervezetébe, olyan szövetté alakul, amilyen szövetbe ültetik. Ha a májba, mert az a beteg, akkor májszövet lesz. Ha az izomba akkor izomszövetet épít magából és így tovább. Elképesztő, nem?

A szüléskor levett őssejteket szigorú szabályok szerint elszállítják a központba, ami tudtommal Belgiumban van egy betonbörtönben. Nem börtön a maga értelmében csak érzékeltetem az épületet ezzel a szóval. Ott bizonyos vizsgálatok elvégzése után -196 Celsius fokon hűtik folyékony nitrogénben. Egyébként maga a minta egy fémkazettában van, melyben számszerűleg pontos adatok állnak rendelkezésre az őssejtek darabszámát és minőségét illetően. A legbiztosabb körülmények között vigyáznak ezekre a drágakövekre ott és ha kell, mert szükség van rá, bármikor az adott helyszínre tudják szállítani. A szülésre már ott kell lennie az őssejtet tároló tasaknak és tartozékainak, mert ez a legjobb pillanat arra, hogy bebiztosítsuk gyermekünk "egészségét". Vizsgálatok bebizonyították, hogy ezek az őssejtek legszívesebben a csontokba, izmokba épülnek be, de az idegek között is építő munkát végeznek. Ez a folyamat (az őssejt levétel és tárolás) nagyon drága, kevesen engedhetik meg maguknak, de az ember olyan, ha valamit nagyon akar, azért mindent megtesz. Na ilyen vagyok én is, úgyhogy van miért dolgozni és tenni. Mellesleg az sem mindegy, hol adunk életet a picinek...fogadott orvos, kórházi és alternatív szülés, mind-mind horribilis pénz. Azt mondják Magyarország erre szakosodott legtutibb kórháza a régi MÁV kórház (most Honvéd), ahol mindenféle módszer már a rendelkezésére áll a szülő nőnek és úgy is vannak felszerelve műszerileg, hogy nincs párja kis hazánkban. Sokan mennek Pécsre is, mert azért a születő babák 9%-a koraszülött és sajnos kevés az olyan kórház, aki az ilyen esetekre igazán fel  van készülve. Ott azért van koraszülött intenzív is és 24 hetes kortól minden szinten el tudják látni a babákat. Ja és ha egyszer én is gyarapíthatom a népességet ezen szempontból, akkor 2 vágyam biztosan van már. 1 hogy apukás szülés legyen és 2 hogy kenguru pózba tehessem a babát gyorsan. Azaz teljes meztelen testemre fektethessem a babát, majd mikor betakarom magammal együtt, akkor ott pihegjen a mellkasomon és hallja a szívem nyugtató szorítását, hogy mennyire szeretem.

Butterflys

Nem sokkal 1 hónappal ezelőtt kaptam egy ezüstös pillangó formájú fülbevalót. Nyakláncom már van ugyanebből a szériából, s bár nem látszott úgy hirtelen, de tényleg örültem neki. Bár bevallom őszintén, mikor a kis ékszerdobozt megláttam (csakis a méretéből adódóan) első gondolatom más volt. Mármint hogy más van benne. Nem is mondanám, hogy ez csalódás volt, hogy nem az volt benne amire gondoltam, mégis-mégis valami megmozdult bennem. Nyilván ez csak pár másodperc erejéig tartott, de volt. A lényeg nem is ez, hanem a tény: azóta ki sem vettem a fülemből ezt a pillangót. Hozzám nőtt. Ki tudja miért vagy miért sem, valamilyen módon azért mégis nagy szerepet tulajdonítok neki, hiszen onnan jött, ahonnan jönnie kellett. Nem muszájból, hanem saját akaratból. S én méltónak kell legyek a viseléséhez. Annyi mindenben változtam már, olyan dolgokat teszek és olyan érzések kavarognak bennem, mint még soha. Lehet, hogy a korral jár, nem tudom, de foggal-körömmel küzdök az álmokért. Az álmokért, melyek éltetnek. Nem hiszem, hogy nekem nem jár a boldogság, nem hiszem, hogy ennyi negatív történés után még mindig nem sikerül a csillagokba kapaszkodnom. 

Kizárt!

Kovács vagyok, az életem kovácsa. Én irányítom, én terelem. Terelem és kovácsolom a szerencsémet vagy a boldogtalanságomat. De ember kell legyen a talpán, aki életem mozzanataiban, a genetikámban, a tulajdonságaimban lévő lyukakat befoltozza. Nem vagyok könnyű eset. De annyi szeretet van bennem, annyi odaadás és érzékenység...őrült ragaszkodás...És szeretem azt a valakit, aki napjaimat, a fáradt és nyűgös korszakaimat átéli velem, sokszor megsimogat, ha látja, teljes káosz a lelkem. Nem érti még, én miért sírok többet mint az átlagember, de majd megérti. Megérti, ha olyan mélységekbe ereszkedik alá, ahol eggyé tud lenni velem...és én már nem félek, hogy egyetlen gombnyomással tönkreteheti mindazt, amit valaha is felépítettem. Tudnia kell, megérteni mindig más, mint átérezni. Az ész soha sem éri fel a szívet. Acélos koronája az észnek sok mindent elbír, de soha nem győzhet. Soha sem lehet bátor, gyarló, hazug vagy épp szerelmes. Az észben nincs meg a méltóság. A szív adja a kitartást, az alázatot, az önfeláldozást és a könnyeket is. Nálam így van. Ne magyarázz nekem olyat, amit nem ért a szívem! Felesleges...Inkább takarj be két karoddal, vigyázz rám s én százszorosan betöltöm életed kosarát fénnyel és bársonyos meleggel...

Költözés(ek)

Lustaságom (vagy nem), de nem bírtam blogolni megint jó ideig. Bár azt hiszem így sincs sok olyan percem, amikor azt tehetek, amit szeretnék, mert egész nap meló, aztán itthon a házimunka s mire észreveszem magam, hogy a Muszáj dolgokkal foglalkoztam, eltelt a nap és már csak aludni van erőm. Nem sajnálkozás, sem nem önsajnálat, csak mégis...élet vagy nem, inkább vágyakozás arra, hogy lesz egyszer így se.

Az iroda felcuccolva, immár péntek este összeraktuk 1 kocsira és túl a város másik felén parkolt le. Hétfőtől hosszított nyitva tartás, szombati beosztás is és még több bonyolultság. De nem baj, most csupán hangosan gondolkodom. Mindent be kell vállalni azért, hogy munkahelyünk legyen és lehessen dolgozni, ebből pénzt tenni az asztalra, mert e nélkül nem lehetnek vágyaink, álmaink, csupán egy füstkarika ami úgy elszáll, hogy soha nem érinthetted meg.

Most éppen végeztem a mai főzéssel és a friss kávémat kortyolgatom, ezt is szinte orvosi utasításra, hiszen a műtétem napján reggel, mikor mindenki izgul és a szíve hevesebben ver a félelem miatt, nekem akkor is 77/60 volt a vérnyomásom és a nővér elcsodálkozva jegyezte meg, hogy én még hogyhogy élek?! A műtétem egész jól sikerült, túl vagyok az újrajárás fájdalmain, s bár még nem az igazi, vannak némi késszúrásnyi heves epizódok a lábamban, de bírom és nyelem. 3 hónapot mondott az orvos, hogy mindez elmúljon, most még csak 1-nél tartok.

Elég jól megváltozik a napi beosztásom holnaptól, reggel 20 perc séta, este úgy szintén, s nem is ezzel van a gondom, hiszen Pécsen is gyalog közlekedtem le a napi 5-6 kilométeremet, hanem azzal, hogy majd összefolynak a napok, meg kell szokni mindent, ami új és más, mint a rutin. Most kell meghúzni, dolgozni fogok lelkesen és sokat, mert a gyed nem valami nagy, inkább szájbetömés, a gyes meg egyenesen a pelenkára sem elég. Ja most nem kell azt hinni, hogy bármi (bárki) is útban van (sajnos), csak ez lebeg a szemem előtt. Az, hogy ha egyszer végre odáig jutok, akkor ne kelljen alapvető dolgokat megvonnom a picitől, ne kelljen úgy ébrednem reggel, hogy nem tudom mi lesz. Ez a világ ugyanis erről szól. Bizonytalanság, reménytelenség, elkeseredettség, nélkülözés, sóvárgás és hatalmas adag félelem. Én is tele vagyok mindezzel. Ami mégis most lelkesít az, hogy megtaláltuk (remélem többes számban beszélhetek) azt a leendő otthont, ami közös életünk mentsvára és egyben építőköve, meleg zuga és szeretetteljes kuckója lesz. Sokat nem mesélek róla, mert elmondhatatlan szavakkal  az az érzés, ami bennem van a költözéssel kapcsolatban, de higgyétek el, tele vagyok várakozással és olyan mértékű motivációval, amit rég éreztem. Talán tizensok éve. Nagyon szép házacskát találtunk a belvárosban, ám mégis csendes helyen. 2 és fél szoba, nagy konyha szép konyhaszekrénnyel, bordó fürdőszoba káddal :), kamra, terasz, kis kert, udvar, garázs meg minden, amit elképzeltem egykor. Talán novemberben beköltözhetünk, annak is az elején...sok-sok tervem van, hiszen a szülők még nem ismerik egymást és én szeretném őket az új házban összehozni egy kis ebéd melletti ismerkedésre. Jöhetnek végre a barátok és a család hozzánk....:)

Nem mondom, hogy nem félek, van mikor a félelem egerei jól összerágnak és én nem tudok ellene tenni semmit, nincs olyan mérgem, amivel el tudom űzni magamtól ezen ellenségeket. Képtelen vagyok   csak a pozitívat magam előtt látni, túl optimista szemlélettel nem rendelkezem s nem hiszem, hogy álomvilágban élek, mint ahogy ezt megjegyezték. Kicsit be kell csapnom magam azonban, hogy nap mint nap erősen ébredjek és az esti könnyeim felszáradjanak. Kissé groteszk a mondat, de már szinte jobb vagyok, mint Andersen. Csak a mesék vége hiányzik belőlem, "itt a vége, fuss el véle"...ezt még nem tudtam magammal elhitetni. A mesékre szükségem van. Életben tartanak. Ez a hazug hit...

Régi elméletem most is megerősítésre került, mi szerint azok az emberek többet vagy többször érdeklődnek hogylétünk felől, akikre talán nem is számítanánk. Ezen tény a napokban is megerősítésre került, s mindezt azon történésből adódóan mondom, hogy kellemes perceket töltöttem a kórházban. Nem történt semmi nagy dolog, sajnálatmentességet is kérnék ezzel egyetemben, csupán muszájból történt némi késelés. Nem is ez a lényeg, hanem az, hogy vannak ugyebár a családtagok meg a közelebbi barátok, ismerősök s mégis azt kell mondanom, némelyikükben megint csalódtam. Na mindegy. A törődés mindenkinek jól esik, legyen ez pici bátorítás vagy bármi fajta pozitív motiváció arra, hogy az adott esemény, ami nem olyan kellemes hamar el fog múlni és minden rendeben lesz...akit vártam volna egy telefonhívás erejéig, az nem jött..., akit nem vártam, az jött...furi.
Nem kívánom elmesélni az egészségügy zalai szépségeit, mert olyan pipa vagyok tőle, hogy nem tudnék szépen fogalmazni a témában. Inkább hagyom a fenébe. Beszélnék inkább másról, mondjuk

Keserű méz

Amikor már augusztus 30. közeleg (és ez Rózsa napja), akkor az nekem az iskolakezdést jelenti. Habár már nem vagyok gúzsba kötve ezen pályával azért valljuk be őszintén a vér még mindig pedagógusi. S hogy ne essek ki a mondandóm ritmusából mindenféle közbevágással, elmondanám, hogy mag az iskolakezdés a szülőknek két pólusú. Egyrészt örülnek, hiszen végre elmegy szeretett gyermekük otthonról és nem kell azon fájlalni a feküket hova is rakják csemetéjüket, kik vigyázzanak rájuk amíg ők maguk dolgoznak. Nagy terhet vesz le a szeptember 1. a szülőkről, ámde a másik oldalon meg amit ad azt 2szeresen el is veszi. Miért is? Tudja mindenki ilyenkor mennyi kiadást jelentenek a gyerekek. Iskolakezdés: füzetek, sulitáska, tornafelszerelés, új sportcipő, rajzfilmfigurás könyvborító, tolltartó, rajzfelszerelés, tankönyvek. És itt álljunk csak meg. Vannak szabályok és vannak kis kapuk. A szabályok közül megemlíteném az ingyenes tankönyvhöz jutók nem szűkös táborát (és ebbe ne is menjünk bele ki és milyen feltételekkel kerülhet ide be), szóval nem elemezném ezt az ügyet mert ha elkezdeném akkor baromi idegessé válnék 3 szimpla mondat után. Csak 1 pl. hogy mire is gondolok: vállalkozó (jól menő) minimálbérre bejelentve=gyermekének ingyenes tankönyv, mert az 1 főre jutó bér nem haladja meg a minimumot :D Puff...

Kontra: 3 műszakban dolgozó anyuka egy multinál (folyamatos műszakban persze szombat,vasárnap), szakmunkás apuka aki minimálbért kap egy kft-nél és ha jól mennek a dolgok akkor kap némi fekete lóvét is (elvétve) 2000 ft-tal meghaladta éppen ezt a minimum határt és véletlenül kicsúsztak az ingyenességből...hoppá...pedig mindenki tudja, hogy pénzük alig....na mindegy. Illetve nem! Aki meg lusta dolgozni, csak egyfolytában gyesen van mert hadd legyen sok a családi pótlék, (hmmm...nesze nektek rendes dolgozó adófizetők, itt az egyenjogúság szónoka beszél), inkább csendben maradok nehogy meglincseljenek...

Nem éppen pozitív eksztatikus érzés, mikor meghallják a tankönyvek árát. Sem elmondani, sem tudomásul venni. Sokszor adtam könyveket ki így tanév elején, nem éppen kellemes élmény volt, elhihetitek. 1. osztályban a legkevesebb árú tankönyvcsomag asszem 6000 ft, volt, de adtam már 9500-ért is. A legtöbb, a legdrágább az 5. osztályban és 7-ben volt, közel 18000 ft. Szörnyülködni tilos, inkább csak nagyokat nyelni szoktunk már meg. Magyarabbul: megszoktuk már, hogy nagyokat kell nyelni. Mert igaz, hogy elmondhatjuk a véleményünket, tajtékozhatunk, dühönghetünk, de úgysem segít rajta senki. Aki segíthetne, meg az egész iskolakezdési anyagi csődön is, azt nem érdekli, mert megvan a pénze ahhoz, hogy ne okozzon eme pitiáner dolog őkegyelmének bármi fajta foghúzást. 

Na visszatérve, nap mint nap panaszkodó emberekkel találkozom. Nincs pénz. Nincs élet. Megszorítások vannak. Keserűség. Munkanélküliség. Sóvárgás a jobb élet után. Mind nyugdíjasnak, mind fiatalnak. Ha van gyerek akkor az a baj, mert van és el kell tartani valamiből, ha nincs akkor azért nincs mert miből is tartjuk el, ha végre lesz és még van munkahely ahonnan majd a kismama várhat gyedet, akkor ott a bizonytalanság, hogy gyes után visszaveszik-e, és ennek az egész őrült körforgásnak soha sincs vége. Higgyétek el, nagyon szomorú sorsokkal találkozom. S elgondolkodom, hogy bár nekem is, nekünk is vannak gondjaink, de némely ember sorsához képest eltörpül az én bajom. Az tény, hogy mindannyiunknak a saját gondja a legnagyobb és azt hiszi, ő a legszerencsétlenebb a világon. De tudni kell helyretenni magunk a létrán. Elképesztő szomorú és tragikus sorsú családok sztoriját hallom. Mert beszélgetek az emberekkel. Sokak már akkor is megnyugszanak, ha elmondhatják életük azon periódusát, mely embertelen szenvedést statuál. Én ettől erősödöm. Általuk. Mert kell, hogy meghalljuk a másik könnyeit.

Pót anyukámat innen is puszilom! Nem tart örökké a szenvedés, hidd el! Tudom!!!

Az alábbi vers csak egy kis művészeti kuriózum, Tóth Árpád a legszeretettebb költőm egyben, s mert ma este inkább az ő verseit hallgatom a híradó helyett. :)

Ez pedig azért, hogy legyen min gondolkodni:

Pár szóban a barátságról

Kissé elgondolkodtam mostanában, mondhatnám elmerengtem és véleményt alkottam dolgokról. Pár napja ugyanaz jár a fejemben, miszerint létezik-e nő és férfi között igazi barátság...

Pro és kontra, persze mindenki másképp gondolja, én azt gondolom, hogy ez nem létezik. Régebben, mikor még fiatal voltam (úgy általános iskola 8. körül) volt egy fiú barátom. Elérhetetlen volt számomra mint "férfi", talán nem is voltam az esete. Reggelente együtt mentünk többen a suliba (akkor még nem voltak iskolabuszok meg kerítésig közlekedő taxik és elkényeztető apukák), szóval a másik faluba mi páran gyalog mentünk. Sőt jöttünk is. Nem 1 km-ről van szó egyébként, de mindez azért volt jó, mert tudtunk beszélgetni. Ezt a szót már kevesen ismerik, mi viszont élveztük a reggeli friss levegő minden zamatát és nem éreztük úgy, hogy fáradtak lennénk míg oda nem értünk. Óvodától kezdve egy csoportban voltam a fiúval, olyan jól megértettük egymást, szinte mesébe illően. A kamasz kor azért hozott némi változást a kapcsolatunkba. A titkaim csak ő tudta, mondhatni. Tanácsokat adtunk egymásnak, erősítettük egymás lelkét és azt hittem, örökké mellettem marad. Megtartottuk azt a távolságot, amit egy lány és egy fiú között nem könnyű. Én tiszteletben tartottam őt, a választását, a hangulatait, de titkon azért reménykedtem, több is lehet köztünk. Olyan mélységben senki sem ismert mint ő. Még az anyám sem. A középiskola eltávolított minket egymástól. Találkoztunk még a vonaton-buszon szinte minden reggel, de a fontosság egymás számára már nem volt a régi. Én elkerültem arról a helyről s bár még 1-2 alkalommal összefutottunk a városban, az egész már valahogy nem a régi kerékvágásban történt. Idegenül ültünk szemtől-szemben. S féltem. Talán ő is. Mert egymásról szinte mindent tudtunk. Féltünk a visszaéléstől, a túlzott mélységtől, amibe kettőnk kapcsolata torkollt. Mindeközben tudtuk, ez nem egy szimpla barátság. Hiszen én mindig reménykedtem, sajogtam egy árva ölelésért, ő meg túl komoly volt és amikor én voltam a keményebb úgy kimondatlanul, akkor közeledett ő. Furcsa. Egy darabig azt gondoltam, létezik ellentétes neműek igazi barátsága. Már ebben nem hiszek. Talán még azonos neműek közt sem működik. Igazi, odaadó, önzés nélküli biztos nem. 

Több tényező miatt kialakulhat egy barátság. Azonos érdeklődés, társaság, gondolkodás, belső világ, vagy egyszerű szimpátia. Ezen kapcsolatok nagy része rövid életű, mert elsatnyulnak, lényegtelenné válnak. Egyszer csak minden más fontosabb lesz. A napi meló, a pörgés, a család, a kert, a fáradtság, a lustaság és még ezer féle nyűgünk van. De mi is a lényege ennek? Megszűnik valami, ami már nem is olyan fontos. Közömbös lesz. Közönyt kezdünk érezni a másik iránt és váltunk valami másba vagy csak egyszerűen nem hívjuk már fel az illetőt. Azok a személyek, akik kibírják ezt a kört megmaradnak. De csak egy második rosta erejéig. Na ők lesznek azok, akik már többet hívnak és magadnak is eszedbe jut, hogy mi lehet vele és azt érzed, igen 1 húron pendültök. Még talán számíthatsz is rá, ha bármilyen segítségre van szükséged, ám egyáltalán nem biztos, hogy ez valójában is így van. Inkább talán csak látszat. :( Nem vagyok pesszimista, ez a tapasztalat. Férfi-nő barátság szimplán pusztán csak szexus. Inkább önzés. A férfinek azért, mert jó érzés neki, hogy van nő a másik oldalon. Gondoljatok csak bele! Miből táplálkozhat? Kölcsönös szimpátiából...aha...egy darabig. Titkok megosztása, egészen a mélységekig lelkizés, egymásra számíthatunk szlogen. Igen. Egy darabig.   De ott a mélyben az egyik fél tuti többet gondol a dologról, mint valójában van. Azt gondolja és azt hiszi, hogy mivel ő szinte mindent vagy legalábbis jóval többet tud a másikról, joga van többet is érezni. Az egyik szinte biztos, hogy titokban vágyakozik a másikra, mert kiváltságos helye van a másik életében. Lehet, hogy nem mondja ki szavakkal. Lehet. Azt hiszi birtokba vette a másikat, mert olyan mélyen ismeri és ebből már csak egy pici lépés távolság az ölelés. Szexus. Csupa-csupa szexuális tartalom és vonzódás. Vágyak, melyek birtokolják legalább az egyiküket. A legrosszabb az, mikor kettejük közül az 1ik kapcsolatot létesít. Nem futót, hanem komolyabbat. Már ahogy ebben a világban lehet ilyet. Szóval igen. A "barát" ott marad a másik oldalon és rátör a féltékenység. Egyre többször ad hírt magáról,mert a birtoklási vágy nem engedi el. Némi harag és méreg is keveredik ebbe az érzésbe, s mindezt olyan fondormánnyal, ravaszsággal szövi át, melyek csak azok számára válnak világossá, akik ezt a világot nem 1 szemmel szemlélik. Andersen művész úr rég meghalt...a naivság azonban megmaradt. Mert nekünk, akiknek nem sikerül közelebb kerülnünk a "baráthoz", csak ez maradt. Ármány. Nem nekünk sikerült az, ami a másiknak igen. Nem mi kerültünk közel az áhított személyhez pedig nálunk többet senki sem tudhat róla. De maradunk kedvesek, aranyosak, jó barátok,  hátha egyszer megkapjuk egyszer azt, ami JÁR nekünk. A barátság ugyanis feljogosít rá. Francokat! Egyszerűen csak qrva féltékenység vezérel meg a verseny szellem. Na és a szó: a legjobb barátom. Aha... ha most hallanék erről először, akkor azt mondom rá, ámen. Legyen. Elhiszem. De a nagy betűs nem ezt mutatja. Álca az egész. Ugyanolyan önámítás meg a másik ámítása. Aki nem hiszi,  járjon utána. Érdemes. Bár ehhez a felismeréshez több dolognak kell teljesülnie. Pár éve még én sem így gondoltam. De az élet, ahol és amiben élünk már csak ilyen. Birtokolnunk kell...

Gyűrűk ura

Vannak, akik tudják, hogy ez az egyik kedvenc filmem. Éppen vasárnap este ment a tv-ben az egyik epizódja, amit sikeresen meg is néztem. Lehet, hogy ehhez (nem tudom) kapcsolódóan de az álmom is gyűrűről szólt. Mire nem képes az emberi psziché... összeeszkábálja a valóságot a vágyakkal, jól megkavarja, aztán valami kutyulékot kihoz, amit álomnak hívunk. S hogy mi köze van a valósághoz, a realizmushoz, azt már igazán senki sem tudja. Szóval azt álmodtam, hogy felpróbáltam a maradék 2 gyűrűmet (ami nem köt semmihez azt) és kiderült, hogy egyiket sem tudom feltenni az ujjamra, merthogy ugyebár nem arra lett kitalálva a mérete. Mármint nem a hüvelyk ujjra és nem a mutatóra, sőt nem is a középsőre. Rég nem volt rajtam arany gyűrű, mert annyira nem szeretem, inkább legyen ezüst, de tényleg úgy motivációt éreztem, hogy feltegyem. Lényeg, hogy álmomban próbálgattam is, és hatalmas káromkodásban törtem ki, mert nem volt méretileg jó a többi ujjamra. A gyűrűsre meg ugyebár nem tehetem, mert nem vagyok sem menyasszony (tehát a bal gyűrűs kiesett), sem pedig feleség (így a jobb oldalt is kiütöttem). Márpedig a gyűrűk oda lettek kitalálva. S minthogy szerettem volna végre feltenni de nem jött össze, így kiadtam magamból amit ki lehetett adni. Reggel arra ébredtem, hogy az álmomban lévő esetnek utána járjak. Így hát megkerestem a pillangós dobozom ékszertartójában az arany gyűrűket és próbáltam feltenni. Tényleg nem odavalók, ahova felnoszogattam...no de nem is ez a lényeg, mert azért valahogy sikerült megállniuk egész nap az ujjamon (nem estek le), hanem a lényeg, az esszencia ennek valóságtartalmából szűrendő le. Miért volt ez az álom és mi is a jelentése? Valójában vannak-e benne saját tényleges realista motívumok vagy hülyeség az egész, és tudjam be annak, hogy az este elég időben sikerült elaludnom és túlságosan kimerítő volt a paplan hőmérséklete? Én egyelőre nem tudok dönteni...Az álom azért érdekes a maga valóságában.Egyébként kedvenc bandámnak van egy Gyűrűk ura tartalmú klipje (egy kedves amatőr felhasználó szerkesztésével), amit figyelmetekbe ajánlanék, mert nagyon szép szerelmes szám :)

Nightwish&Gyűrűk ura

Az előbb magamévá tettem az online piac egyik Singer varrógépét, fel vagyok dobva, mert végre elvághatom a gatyám lelógó szárát, függönyt szeghetek no meg a székekre is készíthetek háttámla védőt valami simulós bársony anyagból, amit elméletileg holnap meg is veszek, mert csak később megyek dolgozni. Juppiiiiiiiiiii!!! Bár azt gondolom, ez a csöppnyi idő kevés lesz arra, hogy minden projektemet megvalósítsak, de hajrá... aki nem hátra az előre....:)

Egy hiányomat azért megosztanék (a többől), vártam egy ismerősöm hívását a hétvégén nagyon, ám de elfelejtette létezésemet s nem értem miért, mikor arról volt szó, hogy több mint 1 év után (vagy 2) találkozunk itt Kanizsán. Lehet, hogy nem is volt rám annyira kíváncsi, nem tudom, kicsit azért bánt a dolog. Főleg mert a miértet nem értem. :(

Na elteszem magam holnapra, mert rendetlenkedik a pocakom, lehet némi puszi hiányzik rá és máris jobban lenne. :)

S már csak azt mondjátok meg, miért álmodom sokadszorra az M betűt mint iniciálé??? Hmmm? 

Martini(is)

A várakozás pont jó arra, hogy blogírással eltöltsük az időt. Mert hogy idő van az biztos. Én azért reménykedem, hogy a Debrecenből való hazaérkezés nekem elmondott (beetetett) időpontja mégis csak előbbre tolódik, hiszen egész nap az estére készülök. Rég nem látott kedvesem érkezik végre valahára és én elterveztem sok dolgot amivel meglepem. Így kezdjük szépen sorjában a leírást. Kaja. Ez a varázsszó szerintem minden férfinak. Az enyémnek meg főképp. Nem mintha sokat enne, inkább csak szereti a különleges és jó ízeket, ami azért jó, mert én meg szeretek főzni. :) A cica egyébként most is a hátam mögött ül a székemen, nem hagy egy percre sem egyedül. :) Na szóval. Tegnap este a lányokkal elmentünk martinizni, mert néha össze szoktunk jönni és legurítani némi kis "a" betűvel kezdődőt, kibeszéljük magunkból a dühöt és azokat a napi élményeket amikkel tele lett a hócipőnk. Jó is ez, sokat mosolygunk és közben kicsit erősebb is lesz a kapcsolatunk. Én szeretem őket, eléggé hasonlítunk, egyikünk sem az a fellengzős, ki ha nem én típus, mindannyian egyszerűek vagyunk. Könnyedén tudjuk megosztani a gondolatainkat, nem kell bonyolultan fogalmazni, csak a frankót mondjuk el. Ezért néhányan irigykednek is, de ez legyen az ő bajuk. A hely, ahova járunk erre pont alkalmas.:) Szal tegnap 2 martinit sikerült is betolnom magamba, ami azért húzós, mert egész nap próbáltam fogyókúrásabban étkezni, inkább csak folyadékot nyeltem be. Nem mondom, hogy meglátszana rajtam (egyik sem), de azért jótékony hatása miatt gyorsan elaludtam. Ostromoltam is magam emiatt reggel, hiszen fél 9-kor ébredtem és akkor már rég a konyhában akartam lenni :( Elterveztem a menüt, persze némi gixer közbe is jött szokás szerint, de megoldottam. Menü a következőképpen alakult:

1. paradicsomleves tésztával (Olaszországból való parapüréből), icipici bazsalikomos tojáshabbal

2. zöldfűszeres rizs

3. sajttal és sonkával töltött szelet husi, félbehajtva nem tekerve

4. flekken (előre bepácolva)

5. rántott gombafejek

6. rántott hagymakarikák

7. tojássaláta némi sajtkockával

8. Az elmaradhatatlan somlói galuska aszalt áfonyával mazsola helyett

Na remélem, éhesek lettetek, ellenben velem, aki már úgy be van telve az illatoktól, hogy inkább Jégert kortyolok (azt mondják az jót tesz a gyomornak). És persze mindez még nem is minden, hiszen sógornőmmel megbeszéltem egy kis hajfodrászatot. Kora délután náluk újabb hajsimítás következett be, vagyis megint sima a hajam és ráadásul szépen ki is sminkeltem magam. Mondaná az ember, még magamra is alig lehet ismerni. Mindezt most lefolytom egy kis bloggal, mert várni nagyon szörnyű, csaknem akarnak menni a percek. Eddig Nightwisht hallgattam, ami elég volt ahhoz, hogy 3 kávé után még jobban felpörögjek. Most aztán győzzetek lelőni! Na de az est fénypontja még hátra van, hiszen párom még nem érkezett meg, bár folyamatosan beszélünk telón (furcsa hogy csak én hívom), cica a hátam mögött, zene meg ordít. Ezzel (utóbbival) adós vagyok a háztömb többi lakójának, hiszen aki a zenét szereti, rossz ember nem lehet (és ez rájuk is fér) :)

Holnap megint meló, nem is akarok belegondolni, inkább azon filózok, hogy meg kéne venni már azt a varrógépet, amit szeretnék, mert soha nem lesz, ha nem szánom rá végre magam. Na mindegy. Visszatérve a dolgokra, 2 napja este rám jött az írhatnék megint és nem más kerekedett ki belőle mint egy vers. Talán belelendülök és újra a régi leszek ebben a tekintetben. Egy a baj, pontosabban azért nem írok verset mostanában, mert annyira leszív a meló, hogy sokszor úgy érzem este magam mint egy zombi, akinek 4 feje van. De tényleg. Alig várom, hogy a súlyát vízszintesbe helyezzem. Múltkor is hazajöttem és valahova menni akartunk. Ehhez ugyebár másik ruha kellett. Odamentem a szekrényemhez, mert kigondoltam előtte, hogy mit veszek fel. Elkezdtem keresni és azon vettem észre magam, hogy kutatok-kutatok, de nincs a kezemben semmi. Megálltam a szekrény előtt és magam elé bámultam percekig. Ott álltam, mint egy darab lótúró és nem tudtam miért mentem oda a szekrényhez. Hangosan megkérdeztem magamtól, most mit keresek itt a szekrénynél?

Azt gondolom, ezt nem kell kommentálnom. Most inkább mivel még ma van és nem holnap el is búcsúzom és elmegyek egyet pihizni amíg a szerelem megérkezik.

Repülj (haza)...

Ma egy dallal kezdeném amúgy kedvtelésből no meg mert...

S miután megalapoztam az olvasáshoz és magamnak az íráshoz a hangulatot, elmesélem, hogy sikeresen magamévá tudtam a pénzügyi szolgáltatást közvetítői hatósági OKJ vizsga oklevelét. Vagyis még fizikailag nem kaptam meg, de tegnap Pesten túl lettem rajt. Újabb papírfalattal gyarapodott a gyűjteményem ami a doksikat illeti. :)

A nap fő teendője a munka volt, elvileg szabin lettem volna takarítás céljából, de be kellett mennem, mert az alap fizum vajhmi kevésnek bizonyul amennyiben némi jutalékot nem szedek össze. És természetesen ez csak akkor lehetséges, ha a szabadság helyett az időmet az irodában töltöm és nemcsak korlátozott efik szolgáltatását kapcsolom vissza, hanem új szerződésekkel is gyarapítom a statisztikám. Szóval ez olyan muszáj dolog, hiszen sok tervem van, ami nem kis gempa mennyiséget igényel. Nagyon szeretnék már új lakásba költözni, mert szükségem lenne egy kis élettérre, vagyis egy kicsit nagyobbra mint ami most van. Persze nem vagyok elégedetlen a mostani helyzettel, de az embert legalábbis engem mindig is a céljaim és az álmaim vittek tovább és ezek éltetnek akkor is, amikor a hétköznapi csúcsfeszültségem már olyannyira szorítja az agyam, hogy legszívesebben elmenekülnék ebből a magyar világból. Emellett még az is ott van, hogy megint és újra és újra előjönnek azok a mély vágyaim, melyekkel kénytelen vagyok szembenézni. Gondolok itt a családra, főként a babára, akire olyan nagyon áhítozok. Csak még nincs itt a megfelelő alkalom egyesek szerint. Vagy nincs hozzá motivációja annak, aki igazán tudna nekem segíteni ebben. Hallottunk már Szűz Máriáról, na de én egyedül ehhez kevésnek bizonyulok. :) Ezen elgondolásom vihetném tovább azzal a félmondattal, amiből aztán tuti egy oldal kerekedne (de nem untatok senkit ezzel inkább), hogy sorolhatnám az akadályokat, melyek meggátolnak boldogságom kiteljesedésében. Furcsán hangzik azoknak, akik jól ismernek engem, hogy nem vagyok annyira a túlon túl kötöttség híve, de rájöttem, én mégis az a fajta vagyok, aki akkor érzi igazán jól magát, ha kimondhatja azt a szót, hogy "férjem". Valahogy biztonságérzet növelő és egyben olyan felemelő érzés ez, melyet semmi mással nem lehet pótolni. Azt is tudom, hogy nagyon család-meleg szerető nő vagyok, aki szívesen és tényleg odaadással teremt(ene) meg mindent azért, hogy szebb és jobb legyen az az élet, amiből csak egy van. Másképp látok dolgokat amióta megtörtént velem a magánéleti válság és megváltoztak a körülményeim. Igyekszem odafigyelni a másikra és mélyebb, erősebb sugarakkal elárasztani a másikat. Szeretnék egyszer én is lenni valakinek az egyetlen és igazi. Ez minden vágyam. A legfőbb. Mert ebből jön minden más. Szeretném, ha egyszer úgy fognák meg a kezem, hogy igazán engem akarnak és arra vágyom, hogy azt mondhassam a kislányomnak majd, hogy igen, küzdöttem, megküzdöttem és révbe értem. Valaki rám talált, megtalált, szeret és nem enged el. Vigyáz ránk, küzd, harcol értünk és igen, ő az apukád. Ő az, aki engem választott és vezet minket. Mert mi vagyunk számára legfontosabbak a világon. 

Nemrég olvastam egy mesét Pilinszkytől, mert bár ő a kedvenceim egyike és nagy költőnek vallom őt, nemcsak versekkel szédítette meg a magyar irodalmat, hanem tanulságos más jellegű és formai alkotásaival is. Én nem kívánom tartalmilag elemezni a már említett művet, mindenki úgy tegye magáévá, ahogy neki a legjobb. Érdemes elolvasni! Amit én magamnak eltettem ebből az, hogy sok pillanatot, lehetőséget elszalasztunk. Mert félünk, mert a megszokásokhoz ragaszkodunk, mert azt gondoljuk, hogy a boldogság az valami elérhetetlen misztikum. Vagy mert nem vagyunk nyitottak. Vagy mert sokat csalódtunk. Netán akadályokat gördítünk saját magunk elé és szeretjük is őket megmagyarázni. A sors ellen azonban nem érdemes látszólag küzdeni. Csak egy bizonyos pontig. Aztán oda lyukadunk ki, hogy lekéstünk valamiről. Valamiről, ami az életet jelentette volna. 

Hát olvassa mindenki, aki kicsit is szeretne elmerülni a gondolatokban:

Pilinszky János: A madár és a lány

Ehhez találtam egy nagyon szép videót is ugyanezen az oldalon, ezt is ajánlom figyelmetekbe de csak a mű elolvasása után, mert addig nem értitek meg az egészet.

Ezekkel a szépségekkel kívánok jó éjszakát nektek!

Bibione emlékei

Biztos vannak, akik hiányolták a napi blogos soraimat, bevallom, néha én is így voltam ezzel az egésszel...hiányzott az írás. Bár tényleg én vagyok ebben a hunyó, hiszen minden a világon csupán akarat kérdése. Eléggé megváltozott az életem mióta itt élek újra Zalában, egészen könnyedén sikerült is a beilleszkedés már ami azt az utálatot illeti, amit e városka táplált bennem. Ám idővel vagy idő előtt rájöttem, nem volt miért is szeressem ezt a helyet anno...most már van és ez a fontos. Nem bántam meg, hogy fél év Pécs után visszatértem, bár azért megemlítendő az a sokféle embertípus, amit Isten kiengedett a karámból. Na már bocsánat, senkit sem akarok megsérteni eme félmondattal, de mindenki találkozott már ilyen fajtával. Nem ecsetelem a tulajdonságokat, melyek rusnya ékszerként virítanak eme emberek homlokán, de talán jó néhányukkal találkoztam már a munkám során itt Kanizsán. Sosem unatkozom (ez szolid kifejezés), úgy fel szoktak rántani, hogy csak na. Na de nem is erről akartam volt mesélni, hiszen egy szép nyaraláson vagyok túl, ugyanis Olaszországban voltunk, pontosabban Bibione aranyhomokos tengerpartján pihenni. Olyan hamar eltelt ez a kis idő és én még mindig úgy érzem (vagy megint) (1 nap meló után), hogy elegem van és fáradt vagyok. Reggel 3/4 8-tól este 6-ig azért nem kis falat ez a mókuskerék...:( Na de megint nem sajnálkozni akarok, hanem némi benyomásomat továbbítandó elmondani milyen is volt az 1. közös vakációs együttlétünk (amit hamarosan egy kis különléttel meg is spékelünk). Hosszú út volt, míg odaértünk, de tele voltam kíváncsisággal és ez elütötte az időt. Több száz ember nyomult az éjszakai utcák shoppingos bódéi közt, én még ennyi embert életemben nem láttam egy területen bolyongani. Még hogy az embereknek nincs pénze...na persze...

Sok éve nem voltam a tengerparton már és nagy élmény volt újra megmártóznom a friss tengerben. Jó meleg volt (fázós lábú nyulaknak ez felülmúlhatatlan és szívderítő ) nem beszélve a forró homokról, ami szinte égette a talpamat. Szóval (na ne higgyétek, hogy mindent elmesélek :D), volt vagy 40 fok és én naggggyon élveztem :)

Jártunk Velencében (hajóval), gondolába nem szálltunk mert 100 eurót nem adok érte :(, fagyiztunk isteni finomakat, vásároltunk (cak picit, mert ugyebár ahol nők vannak, ott vásárolni is kell :)), sokat aludtunk (ja és mindezt az ottani kötelező sziesztára fogtuk), ettünk pizzát, spagettit, pisztrángot meg fincsi sajtokat, dinnyét naná, meg piacoltunk, bicajtúráztunk és vége is lett. Persze mindezt nem ilyen hamar csak most nem írok többet. Majd mindig tálalok egy cseppet nektek az élményeimből. :)

Mára néhány kép, a többit megtaláljátok facebookon egy külön fotós mappában, ott lehet kommentelni. Persze itt is, csak ide nem töltök fel 103-at. Ja és csak azért van ennyi képem is, mert könyörögnöm kellett a művész úrnak, hogy adjon már párat nekem is, hiszen közösen mentünk nyaralni, vagy nem? :) Egyébként van ám még, de lusta átrakni a megosztott mappánkba és mindig rá kell várnom, hogy feltehessem valaha is. Szóval várjatok ti is! Ha már nekem is kell. Waiting, waiting for...

MZ/X (Jelentkezem)

Nem tudom mi lelt, csak eszembe jutott, hogy írnom kellene. Hosszú kihagyás után ismét billentyűt ragadtam. :)

Némi hőbörgés után vagyok most amolyan lecsillapodott állapotban, bár azt gondolom ez messze van még a nyugalomtól. Az történt ugyanis, hogy a kertünkből virágot loptak és én borzasztóan dühös vagyok. Gondozom, ápolom, óvom és mindeközben nevelgetem a növényeket, hetente igyekszem kicsit gyomlálni azt a talpalattnyi földet ami nekem egy fél életet jelent és erre valaki(k) az egyik nagy dézsából, annak is a közepéből kiemelte (persze földdel együtt) a 2 szépen kifejlődött és gyönyörűen virágzó begóniákat. Mikor először megláttam, azt hittem csak hallucinálok, de közelebb menvén kiderült, hogy a kis vakond nem tüntethette el így a virágaim. Szóval lyuk tátong most a nagy edény közepén jelezve, hogy amit ellophatnak azt el is lopják. Ilyen a magyar ember, ragad a keze. Elgondolván a dolgot ez azért fura, mert kicsi az itt lévő lakóközösség, nem 10 emeletes betonrengetegben lakunk, mindenki ismer mindenkit... és mégis. Én mondjuk ezt nagyon elítélem, mert ilyenért nem kockáztatnám a becsületemet. Szóval ez van. Én kis naiv...megint... nem hittem volna, hogy ilyen megtörténik. Hát tévedtem!

Más. Munka megy, rengeteg az ügyfél és még nagyobb az isten állatkertje, a kerítés meg elég alacsony... múlt héten történt pénteken, hogy nekem támadtak (front volt talán) és majdnem kivettek a székből, persze magáról a viselkedésről beszélek. Durva stílusban, flottul közölték a véleményüket dolgokról, csak az volt a gond, hogy nem én tehetek a kialakult helyzetről. Türelmetlenek, a legtöbbjükre jellemző, hogy fellegzősek, ki ha nem ők... majd ők megmutatják, hogy lehet megalázni valakit, aki nem tehet mást mint hogy őket kiszolgálja és bármi is történik mosolyogjon. Mindenhez. na ez nem könnyű. Sőt! Sokszor kiváltképp gyötrelmes. Bevallom őszintén volt már és van is olyan helyzet, mikor úgy de úgy szemébe mondanám a véleményemet, hogy te bunkó paraszt, vedd magad vissza, nem a kutyáddal beszélsz... de nem tehetem. örök mosolygásra vagyok ítélve. Még akkor is, ha mindeközben kidurranok a dühtől.

Amúgy a napok elég gyorsan telnek, főleg mert estig dolgozom és nincs időm lesni az órát. Egy gond van mindezzel, hogy azokra a dolgokra, amiket szeretnék alig vagy nincs is szabadidőm. Persze nem panaszkodom, de valahogy tényleg nagyon érzem ezt a pénzhajszát és mindezzel együtt az állati mókuskereket. Azért bevallom, hogy valahogy most nem hiányzik a suli, mint munkahely. Jól érzem magam attól függetlenül, hogy baromi hajtás van és eléggé stresszes körülményeket teremtenek nap mint nap számomra az emberek. Bár azért van + oldala is, mikor az ügyfél úgy érkezik, hogy "jajj de örülök, hogy Önhöz kerültem, maga olyan kedves". Ezek a metódusok éltetnek, no meg a kihívás, ami azért folyamatos. Van, hogy a céggel álmodok, kódok és mindenféle egyéb fincsiség kattog az agyamban. 

Azért az egész folyamat (maga az életem) jól halad, egészséges vagyok, jobban mint eddig valaha, konfliktusok elvétve vannak, de jól tudok főzni és ez mindent megold. :) Mármint hízelegni a kajával azt lehet. :)

Lassan egy éve, hogy...na mindegy. Utólag is azt érzem, meg kellett tennem azt, amit megtettem. Lehet, hogy érzés vezérelt, nem pedig logika vagy ész. Lehet, hogy soha nem tudtam gondolkodni, lehet, hogy ösztönlény vagyok, lehet, hogy nem állok az intelligencia magaslatán... mégis azt gondolom, hogy a döntéseim, a nagy döntéseim jó irányba tereltek és megalapozottak voltak. Bírálhat bárki a beállítottságomért, az érzéseim túlzott uralkodásáért, de belőlem csak egy van. Lehetek más szemében rossz, ítélhetnek, elítélhetnek, ez én vagyok. Egyszerű, érzelmes, érzékeny. Talán egy másik világból.     

???

Nagy lendülettel fogalmazódott meg bennem a gondolat: blogolni kellene. Ám mire nekiálltam és elindult a kezem az első billentyűkön rájöttem, nincs is kedvem írni egy betűt sem. Talán a nemrég ért "szívbemártogatósdi" ami elég kellemetlenül jött ki így anyák napján... na mind1. Nem merülök sajnálkozásba, attól úgysem változik meg semmi. 

Régóta nem írtam erre a felületre, talán abba is hagyom az egészet, mert semmi értelmét nem látom. Megjegyzés a leírtakhoz nincs, visszajelzés kevés, nem hiszem, hogy valakinek is szüksége van arra, hogy az életemről olvasson. Eleinte úgy éreztem magamon könnyítek azzal, ha leírom a gondolataim, de a legjobb, ha megtartom magamnak. Egyébként semmi bajom, nem vagyok letargiás sem depressziós, ugyanolyan napom volt mint mostanában bármikor. Nincs önsajnálat, sem hiszti, egyszerűen úgy érzem tök fölösleges közölni olyan dolgokat, amik személyesek, belőlem jönnek, az életem olyan mozzanatait tartalmazza, melyek megosztásáról csupán a pillanatnyi hangulat és érzésvilágom dönt. Abszolút spontán gondolatok ezek... irányítatlanul, csapongóan és csupán közlési szükségletem kielégítése céljából jönnek elő. Csak már nincs miért. Reakciók és vélemények nélkül felesleges leírni. Hát ennyi. Lehet, hogy ez az utolsó írásom... mert kinek írjak? S miért? 

Húsvétoló

Gyorsan elteltek azok a napok, amikre a hét elején még annyit vártam. Ez is bizonyítja, hogy nem visszafelé folyik az idő, hanem előre. Bár azt gondolom jó lenne néha visszapörgetni némely időszakot vagy 1-2 napot és újra átélni. Csak nem kívánságműsor az élet sajna, menni kell tovább...

Újabb pörgős melós héten vagyunk túl, az irodában csodálkozva fogtam fel, hogy kevesebben tértek be hozzánk mint vártuk. Sajnos ez azért is rossz mert a teljesítményünk a beérkező ügyfelek számától függ és mivel ilyen kevesen voltak, nem született meg az az eredmény, amit szerettünk volna. Így aztán eléggé félek a hónap utolsó 4 munkanapjától, szerintem nagy nyomás lesz felettünk a százalék érdekében. :(

Tegnapelőtt vidáman ébredtem, én nagyon szeretem az ünnepekre való készülődést... tojásfestés, sonkafőzés, palacsintasütés buzgalma áramlott az ereimben, nem beszélve arról, hogy közben még méteres kalácsot is sütöttem. Imádom ezt a sütés-főzés feelinget, olyan gondoskodás-érzetem van tőle és ez olyan jó! Egyébként Samu most is itt kucorog az ölemben, csak szegénynek nincs túlzottan nagy helye nálam, mert nem tudok gépelni tőle és mindig odébb kell löknöm kicsit. Első húsvétunkat töltjük együtt párommal itt a kis városban, nekem nagyon fura megmondom őszintén. Mármint, hogy nem a megszokott programot kell végig élnem. Tegnap elmentünk Homokkomáromba sétálni a templom körül, igazi tavaszi időjárás volt, öröm volt kint lenni a szabadban. S bár a gyöngyvirágok még nem bújtak elő, ami késik az csupán a gyorsvonat. (Samu éppen a bal lábamon terült el az előbb). Este gyerek közelben töltöttük az időt, ugyanis a nyuszi itt hagyta a tulipánok között az ajándékokat és elvittük a címzettekhez. Gábornak is tojt egy pici csokitojást a papucsába jelezve, hogy van még mit javulni :) de azért nem felejtkezett meg az édes szájú, szexi hangú baritonról sem. A kajáról nem beszélnék egyébként, mert 1 nap telt el a húsvétból és én már olyan szinten telítve vagyok a kaját illetően, hogy ma még nem ettem és mostanában nem is szándékozom. A gyomrom sztrájkol minden emészteni való ellen. Ma már túljutottam egy iratrendezésen, most végre tudom mit hol találok. Délután ikerlátogató lesz tesómnál és valszeg a nyúl ott is eldugja a bokor aljára az ajándékait. A fiúk meg majd kereshetik. A locsolástól eddig megmenekültem, de szerintem ez a kölnimentes állapot nem fog sokáig tartani, mert a keresztfiaim leborítanak majd egy vödör löttyel. Oda a tiszta haj, este meg hajmosás kell, fujj...

Holnaptól lakáskeresés projekt indul részemről és az új élet építésének alapköveit pakolgatom tovább, hogy végre egyszer már a valóságban is odajussak, ahova az álmaim repítenek. Lassan már ideje lenne révbe érni, mert elfogy alattam az út... 

Ember-skála

Nemrég még hétfő reggelre ébredtem és azt gondoltam sose múlik el ez a pár nap (ugyanis utálom a hétfőt), most mégis már szerda estét írunk. Illetve főzök, mert még nem fejeztem be. Ha az órára néztek láthatjátok, elég késői mutatvány ez nálam... de a férfi pocak kívánalmai ellen mit lehet tennie egy nőnek? Főleg ha nemrég kapott egy kis húsvétinak mondható ajándékot is, egy pillangós vastag füzetecskét az újabb írásoknak, amik remélem jönnek már, eddig ugyanis sem időm, sem idegem nem volt rá sajna. Na de maradjunk a témánál. Mármint a főzés. Szóval nemrég a gazdaságos boltban voltunk és a nyuszi ajándékait próbáltuk összevadászni a gyerkőcöknek. Nem volt egyszerű. Olyan mértékű gagyiságok, mint amiket láttam, hát... sőt, az ár is elég idegfonó, mert hogy szar dolgokat próbálnak kemény pénzekért nyomni. A kínálat nem volt hű de nagy, de azért besikerült 1-2 ócsó holmi, mint pl. egy fekete szép sarkú papucs és egy selyem hálóing is. Ja és meglettek a fészeklakók is :)

A férfi pocak egyébként nincs itthon, tuti valami álomnőt kerget :) na de ha hazaér, nem menekül, mert az illatok gúzsba kötik és hagymás husival fog álmodni, nem a fekete nővel. :)

Munka jól van, köszönöm. Emberek olyan széles skálája vonult fel előttem már eddig, hogy soha életemben nem hittem és képzeltem volna, hogy az emberi lény ennyi tulajdonsággal megáldott. Inkább a negatív oldalt ismertem meg belőlük, ült előttem már hat tucat bunkó és néhány tucat szellemileg eldeformálódott, és ezzel nem megsérteni akarok bárkit is, és nem is a konkrét tudást vagy intelligenciát céloztam ezzel hiányoltatni. A tény, hogy minden este elcsodálkozok társaink viselkedésén, rengeteg az agresszív és értetlen, sőt olyan is, aki azt gondolja neki mindent szabad. Én azért a mosolygásommal sok dolgot elkerültem eddig, de azért döbbenten nézek magam elé egy-egy beszólás vagy mondat alkalmából. Bár bevallom őszintén, kezelni elég jól sikerül őket, főleg tegnap óta. Hogy miért is? Mert kolléganőm (az egyik) 32 éves én meg ugyebár 33, így testvériesen elfeleztünk egy leszarom tablettát...

Ezt ajánlom mindenkinek egyébként, aki stresszes környezetben dolgozik, ez a leghatásosabb gyógyszer. Egyrészt nincsenek mellékhatásai, másrészt olcsó. Hiszen tudjuk, gyógyszertárba menni nem érdemes... legutóbb én több mint 6000-et hagytam ott egyszerre. Vagy van egy 2. megoldás is e tabletta mellett, ami nem más mint a pattogtatós zacsi. Mi abba csomagoljuk a visszahozott médiaboxokat és egyéb beltériket. Nálunk sok van. Nem hiába :)  

Falusi dödölle

A húsvét közeledtével már mindenki a sonkára gondol, próbálja beszerezni a tuti és megszokott helyekről ezt az étket. Na ezen mi túl is vagyunk, bár engem mostanság nem a sonka hanem a jó kis dödölle hozott lázba. Szóval 2 hete ábrándoztam arról, hogy szombaton (mivel hétköznap dolgozom és ez csak frissen jó) összehozok egy kis igazi pirított hagymás-szalonkás dödöllét. Úgy csináltam egyébként mintha ez olyan drága és luxus kajának számítana és ezért nem jött létre még maga a projekt, pedig tényleg nincs benne semmi különös és mondhatni abszolút olcsó is. Hát ne tudjátok meg mikor alaposan megpirult és fini ropogós falatkákat élvezhettem a számban és mindez frissen melegen hideg tejföllel hmmmmmm......

Az előbb párolt káposzta próbálkozott egyedül (mert közben fürödtem...is...) elkészülni meg tepsiben lerakott krumpli sült kolbásszal párban a sütőben, szó mi szó döglesztő illatok terjengtek a lakásban, ez az esti főzés szépsége. Holnapra főztem most, ugyanis fél óra kajaidőm van naponta össz, ez nem elég semmire... inkább csak arra, hogy mint a kacsák letoljam magamon a félig megrágott ebédet. De tényleg. A heti motivációm az, hogy jön a húsvét és azután héten csak 4 napot kell menni dolgozni. Na ez az ami hiányzik szintén az előző munkahelyemről: a tavaszi szünet. Rám férne szerintem, és nemcsak mondom, hanem érzem is. Nagy az isten állatkertje, és ez a legmegfelelőbb mondás arra, hogy ez a meló abszolút türelmet és stressztűrő képességet igényel. A mondásért köszönet Nellinek. :) Teljesen igaz.

Az elmúlt héten történt jó is, rossz is, ahogy ma is. Nem éreztem, hogy hétvége volt, többnyire egyedül voltam, nem szeretem...

Ma elmentünk babafotózásra, sok gondolatot előhozott belőlem az élmény, ezt most nem taglalnám... a másik ami talán pozitívan hatott rám az előbbivel szemben, az a lakás, ahol voltunk főleg a konyha és a fürdő. Talán nemsokára megváltozik az én lakóhelyem is, és nem mintha nem szeretnék itt élni, de nem látok realizációt illetve erre lehetőséget, hogy ezen a helyen mondjuk bővüljön a kis család. Bár szerintem ez csak nekem fontos, másnak nem, azt érzem e téren még van mit érni vagy csak az információ síklik félre, mindegy. Most rajta leszek a lakás témán, szeretnék olyan szép konyhát, mint amit láttam, vagy legalább az első jelét tapasztalni (és nemcsak álmodni), hogy nekem is lehet végre normális életem egy családdal. Ez persze elég bonyolult mondat, nem is kívánom megmagyarázni. Maradjunk annyiban, hogy alszom rá egyet, a látottakra és a hatásokra, melyek bennem keltődtek. Folyt. köv máskor...

Sétafika

Vasárnap mikor írtam a blogot még nem tudtam mi vár rám aznap délután. Szépen sütött a nap és bár elég jól fújt a szél, mi elmentünk egy kis sétára a Csó-tóra, jobban mondva nem is a tóra hanem a tó köré át a dombokon. Morzsi kutya (merthogy Samut szegénykémet otthon kellett hagyni) jött velünk és élvezte  is szemlátomást a jó másfél órás sétát. Találtam szép mezei virágokat, élveztem az illatokat és a szabadságot, a munkahely mentességet és a közös létet. A kutyával. Mert hogy volt pillanat, mikor az én hangomnak is engedelmeskedett és én akkor ezt dicsőségnek éltem meg a magam részéről. Ugyanezt nem mondhatnám el a férfiakról. :)

A séta vége felé azért már éreztem, hogy átfúj rajtam a szél (na nem azért mert vékony lennék sajnos), hanem mert a sík területre érve mintha hőmérséklet változást is hozott volna magával. És ugyebár mondtam, hogy ez csalóka idő és még nem kéne egy szál pólóban flangálni, szokás szerint nem hallgattatott meg a női beszéd és mi lett a vége? Orrfolyás meg mindenféle köhögés és éjszakai teleorral levegővétel.... férfiak megint:)

Na legyen néhány szívmelengető kép az említett sétáról és bár azt ragasztották rám, hogy ittam és azért terültem el a virágos mezőn, én ezt kikérem magamnak! Egyszerűen jó volt és kész.

Hétfőtől megint elindult a kerék, nem tudok kiszállni, hazaviszem úgymond a munkahelyi nyűgjeimet, de még adok időt magamnak, hogy hozzászokjak ehhez a nem mindennapi helyzethez. Ami valójában azt jelenti, hogy reggel 3/4 8-sokszor este fél 6-ig (na ez még ritka is mert inkább tovább) dolgozom, noha 8 órám van elszámolva plusz fél keskeny óra az ebédre, amikor egyébként úgy eszem, olyan gyorsan, hogy nem is esik jól a kaja igazán. Még annyit, hogy az ebéd inkább 13 óra után van és akkor eszem először... az a baj ebben, hogy kicsit meglátszhatna ez a kajával való spórolás rajtam, de csak nem akar, mert esténként meg rám jön az éhség és az édességhiány. Lelkifurdim van emiatt és valszínű megváltoztatom eme szokásomat vagy ingeranciámat, mert szeretnék kicsit lefelé menni menni a súlyomban de tényleg.

Na még egy kis képzuhatag nektek és búcsúzom mára, mert most kicsit megtekintem a Vatera kínálatát.

Költészet napjára

Éppen itt az ideje, hogy írjak szerintem... most éppen kenyérsütési pozícióban vagyok, egy gépet próbálok ki, soha eddig még nem sütöttem így kenyeret. Saját kezemmel dagasztva igen, nos kiderül nemsokára melyik is a jobb. Elmúltam 33, sok dolog történt a héten. Többek közt az is, hogy lábam szenvedése még mindig nem múlt el és elég nagy a sejtelmem afelé, hogy műteni kell minél előbb. Főleg, hogy jön a nyár és elég csúnyán fogok nemcsak kinézni, hanem maga az érzés is fájdalmas. Legszívesebben térdtől lefelé levágnám, hogy megszabaduljak tőle, eszméletlen, hogy miket nem hozott elő belőlem a sok injekció anno... na nem sajnáltatom magam, nem is ez a célom, csak bosszant az egész és ha még egyszer meg kellene tennem azt amit egykor, bíz isten inkább lekoccolnék, senki nem tudna rábeszélni soha többet. Bár akkor sem így volt, nem beszéltek rá, én akartam. Csak mindig később lesz okos az ember, főleg ha a teste a későbbiekben mint a bumeráng visszavág a tettekért. Azért remélem, hogy a női testrészeim még épek és nem keletkezett bennük maradandó hiba. Bár nem nagy reményem van ezt illetően sem sajna...
Kaptam egy szép Adidas szabadidő ruhát, nem tudom miért kellett ezt kieszközölni, nem értem. Régóta nézegettem milyet is szeretnék és elképzeltem az anyagát, színét. Nos a két elképzelésem egyike azonnal szembetűnő fizikai valóságban jelent meg előttem az Intersportban, fura... mintha azt akarta volna a sors, hogy beteljesüljön a vágyam, rögtön elém vágott egyet. Nos az ára húzós volt tény ami tény, szóval én magamnak tuti nem vettem volna meg (ismernek sokan e téren), de mégis az enyém lett, mert megkaptam. :) őszintén szólva még most is lelkifurdim van, mert azon a pénzen bármi más hasznosabbat is tudott volna venni kedves párom, a másik meg hogy nem is érdemlem meg.
A Vaterán múltkor mikor nézegettem a cuccokat, azon vettem magam észre, hogy bababútorok közt szemezgettem. Ez is valami tudatalatti izé, biztos öregszem azért. A testem jelzi, hogy "hé, igyekezz ha valamit akarsz" vagy nemtom. Pedig sokszor még mindig úgy érzem, én nem vagyok alkalmas erre a feladatra. Annyi feltétel hiányzik emellett a belső vívódás mellett is még pluszban, hogy tán sose lesz megfelelő alkalom arra, hogy terhes legyek. Na hagyjuk ezt a témát, sorry hogy ide keveredtem.
Gyorsan mennek a napok, együttlétünk homokórája is szépen ketyeg, egészen jól alakulnak a dolgok. Tegnap másik lakást mentünk nézni, egy emelettel feljebb van egy lehetőség. Én nem szoktam ömlengeni, ha valami tetszik, de ez tényleg tetszik. 90 nm elég nagy tér esetleg 2 pici jövevénynek (ezt azért mondom, mert a jövő nincs messze :)), vannak persze hibái a lakásnak, amikkel kellene valamit kezdeni és szinte teljesen fel kellene újítani belülről, de mégis... valami megmozdult bennem ott mélyen, hogy igen, itt tudnék élni és szépen át lehetne alakítani. Csak egy a baj, ez az ára. Túl sokat kérnek ahhoz, hogy még fel is kell újítani. Hát nem tudom. De olyan szépen lehet látni a kertet, amit naponta most is megnézek és rendezgetek, csend van és nincsenek üvöltő emberek, sem vékony panelfalak. Most lenne jó, ha nyernék egy pici összeget a lottón és akkor lenne esély, több mint az a 30% amit ennek a lehetőségnek adtam, hogy itt maradhassak ebben a háztömbben.
Holnap megint kezdődik a pörgés, előre félek a hatalmas forgalomtól az ügyféltérben, nem lesz könnyű melónk... holnap a költészet napja is lesz, az én megemlékezésem a költők tiszteletére egy szép vers, nem tőlem, hanem attól a költőtől, aki szintén ezen a napon született 1905-ben:

After 33

Azt mondták a szüleim, hogy este 7-kor születtem, úgyhogy már túl vagyok a felsíráson,mert fél 9 elmúlt...

Furcsa dolgok kavarognak bennem. Olyan ismerősök köszöntöttek meg, akiktől nem is vártam. Örültem nagyon. Egyszerre vagy 30 köszöntés várt a facebookon, nem beszélve a levelekről. Még az is felhívott, aki ott volt a születésemkor de az elmúlt években elfelejtette ezt a napot. :( Szép idő volt, élveztem a nap bontakozó sugarait, ahogy pirongatta a hátamat és cirógatta az arcom. Nem vártam ettől a naptól semmit, mert tudtam, a megszokott rituáléktól búcsút kellett vennem akkor, amikor elköltöztem. Azért bevallom, voltak akik és amik hiányoztak ezen a napon. De nem kesergek, mert abból rég kinőttem. A 33 gyertya most kimaradt az életemből :( bár lehet, hogy fel kellene már nőnöm a gyerekességből és nem várni a gyertyák elfújását. De az is lehet, hogy nem voltam jó és ezért nem fújhattam gyertyákat...

Lényeg, hogy eljött megint a gondolkodás ideje és némi nemű szomorúság azért belevegyült e szép tavaszi napba. Ez csak az én hülyeségem, megint (vagy még mindig) sóvárgok... csak múlnak az évek, beleléptem a 34-be és még mindig nincs családom. Újra kezdtem az életem nem a semmiből de valahol ott mélyen, szóval újra lakásteremtés, munka, tartalékhalmozás, bútorok, biztonságépítés... mikor lesz megfelelő alkalom arra, hogy családot alapítsak? Létezik egyáltalán megfelelő alkalom erre, amikor mondjuk minden stimmel? Én már nem hiszem. Az sem jó, ha hirtelen csak úgy meggondolatlanságból vállalunk gyereket, de az ellenkezője sem. Én persze egy 3. eset vagyok... a sors akarta, hogy így legyen és ennyit kelljen küzdenem valamiért, amit mások csak úgy megkapnak. Nem irigykedem most sem, tudom, hogy valamiért ezt az utat kaptam a zsákomban. Talán mert nem vagyok érett, hogy felelősséget vállaljak valakiért. Felnevelni. Gondoskodni róla. Mert nem vagyok mindig türelmes. Vagy mert alkalmatlan vagyok. Ezek a mondatok megnyugtatnak, egy darabig elvagyok velük. Úgy elhessegetik az ez irányú vágyaimat, gondolataimat. De ma valahogy megint előjöttek, ki tudja miért.

Holnap újra melós hét kezdődik, de örülök, hogy nagyjából sikerült elültetni párom kertjében a virágokat, és bár nem tetszett a virágok elhelyezése, én mindent elkövettem azért, hogy esztétikus és ápolt legyen a kert. Szeretek kint lenni, mára én kértem a napfényt, remélem másoknak is jutott belőle. Köszönöm a jókívánságokat és hogy voltak jó páran, akik gondoltak rám szülinapom alkalmából.

Kék rózsa

A múltkori pesszimizmusom alapja megoldódott, s talán ki is derült, hogy a "visszavágok" elgondolás felhasznált eszköze vagy az a módszer amivel ez történt nem éppen ideális. Konokságom elég erőteljes (tudja aki ismer) és a büntetés főleg ha nem megfelelő eszközzel történik, akkor ellenkező hatást kelthet belőlem. Nemhogy megjavulok, inkább valami utálkozás felé visz el maga a büntetés ténye. Talán mert régebben is sok volt az alaptalan büntetésem? Mondjuk szülőktől? Hogy nem beszéltem vissza és viseltem a büntetést szó nélkül? És inkább magamba fordultam és ott forrongtam? Hogy lázadtam ellene és valamiféle önmarcangolást indított el bennem inkább ahelyett, hogy kinyitottam volna a szám? Lehet...

Lényeg, hogy minden helyreállt most. Munkahelyemen igyekszem helytállni, bár most is azt mondom kemény dió ez a meló. Egy dolog motivál benne és az pedig a pénz. Egyelőre. Mint ok egyébként ez jó, mert a régi pedagógusi munkakörömben sajnos erre nem volt lehetőségem. 9 év után is lepipált egy szakmunkás fizetésügyileg. Ezzel pedig elnézést ha bárkit is megsértettem akinek ilyen végzettsége van. Nem állt szándékomban, a célzásom és a sérelmem okát nem rájuk céloztam. Sokkal inkább magára a tényre, hogy 20 év iskolapadban eltöltött idő és 2 diploma megszerzése után még mindig itt tart kis hazánk. Nem érzem a megbecsülést. És ezt sem azért mondom, hogy engem vagy hasonló kvalitású embertársaimat bármilyen módon is kitüntessem a többiek közül. Nem. Csak az a bajom, hogy úgy néz ki, tanulni nem érdemes, nem érték. Legalábbis pénz miatt nem. Szomorú, hogy ennyi év tanítás után is még mindig ott tartottam, hogy havonta csak túlórával és ofői pótlékkal értem el a 100-at. Úgy, hogy közben ha rendezvények vagy ünnepek voltak szombaton is berendeltek. Képzések halmaza volt vasárnap is és igazából sehova sem számított az egész. Szóval visszatérve a mondandómhoz, egyelőre motivál a pénz. Jövő héttől meg már főpénztáros rangra emelkedek, ami számomra újabb kihívást jelent. Pénzt mondjuk nem, de felelősséget annál inkább. Nem tudom örüljek-e ennek vagy sem, mondanám inkább félek tőle. Bár tudom (magamat ismerve), hogy számomra nincs tanulásban akadály (ezt azóta tudom, hogy műszaki informatika szakon fizikából sikerült 5-ösre vizsgáznom anno és soha nem hittem volna, mert utáltam a tárgyat), szóval ekkor summáztam a tényt: meg tudok tanulni bármit. Kollégák kellemesek, az emberek akikkel foglalkozom már nem annyira, de van néhány köztük mégis (akik kilógnak az átlag bunkók közül) és nem idegbajosként és hangfelemelve mondják el problémáikat amiket igyekszem megoldani. 

Mostanában ahogy a tavasz bontogatja a rügyecskéit és finom arcával mosolyt rajzol az én szememre, icipici csodákban gyönyörködöm. Lehet ezt másra is érteni (mondjuk kis babácskákra fürtös hajloknikkal) én most a kertünkben bújó virágokra gondolok elsősorban. Bár az előbbi is csoda nekem. Olyan jó kicsit rácsodálkozni a növényekre ilyenkor, mikor a szivárvány színeikkel befestik a még feszengő, vibráló levegőt... gyöngyvirág, tulipán, krókusz és ki tudja még milyen zsenge kis növénykék éledeznek és ahogy illatukkal csiklandozzák a fáradt, rohanó világot...

Én már régóta ábrándozom arról, hogy lesz egy kiskertem, amiben nem paprika vagy egyéb haszonnövények élnek, hanem saját ültetésű virágok! Sajnos eddig nem volt, pedig gondolatban hányszor megterveztem már, hogy kicsit különleges virágok is lesznek az én kertemben... és én gondozhatom, ápolhatom őket. Nem másért, csakis a szépségükért. Tudom, sok esélyem nincs erre, mégis álmodozom. Nagyon szeretem a virágokat és bár tényleg lehet, hogy csak a következő életemben valósul meg ez, egy csöppnyi esélyt mindig tartogatok magamnak. Hátha valamikor, valahol valaki meghallgat...

Mindig szerettem a kék rózsát, úgyhogy most szóljon ez a nóta:

Szükség(let)ek

Azt hiszem ez már csak heti blog lesz... időm mint a tenger, energiám mint égen a felhő, kedvem meg mint a napsugár...

Ma az jutott eszembe, vagyis azon gondolkodtam mi is az ember lételeme ezen a világon, mi az ami nélkül nem tud élni. És hogy miért is ma volt eme töprengésem annak oka is van, de ezt inkább hagyjuk. Szóval valamikor még általánosban mindenki tanult Maslow úr piramisáról ami tulajdonképpen a szükségleteink hierarchiáját szemlélteti nagyon is praktikus és igaz (talán) téri kreációban. Legalján a fizikai szükségleteink állnak mondván kaja és pia nélkül a testünk nem tud létezni. Létünk alapja és energia háztartásunk motorja a kalória, ha éhesek vagyunk semmi másra nem tudunk úgy koncentrálni ahogy kéne. Amíg ez nem elégítődik ki hiába akarunk szellemi teljesítőképességünk csúcsán állni, kiröhög minket a test, mert beint egy jó nagyot. Alapjában véve ha ez az éhség már nem áll fent akkor lehetünk-e boldogok? Elég lehet-e csupán ennek a szintnek kielégítettnek lennie? Többségünknek bizonyára nem. Nekem meg főleg. Ide persze nemcsak az étel és ital tartozik, hanem a levegő és a szex is.  Bár szerintem ez utóbbi nemcsak testi szinten értelmezhető, ha csupán itt kell róla tárgyalni, akkor nem értek a dologgal és a piramissal egyet. Zárójelben annyi, hogy mint a piramis alapja tényleg igaz, de elgondolkodtató... ja és még az alvás is alaptégla.

A köv. szint a biztonság. Erről csak annyit emlékeztetőül mert mindenki volt gyerek és látott már ilyet, hogy a pici baba bárki pötyörög neki, bájologhat ezerrel még akkor is az anyukája közelében érzi magát biztonságban, ha az adott anyuka nem éppen egy példás szülő. Nem beszélve a felnőttek és jómagam nagy fokú önzéséről (ez utóbbi magamra vonatkoztatva többszörös) hiszen ragaszkodunk mindenhez ami egy csöppnyi biztonságot is jelenthet az életünkben.

Középen a szeretet és az összetartozás áll, bár én azt gondolom, hogy magamba nézve a szeretve lenni kategória élet-halál kérdés. És itt érkeztem el mondandómhoz, a valódi okhoz amiért elkezdtem ezt a blogbejegyzést ma írni. Ettem, ittam, biztonságban is vagyok talán, de a szeretve lenni szint megcsorbult. Nincs kielégítve és én forrongok, tök mindegy hogy milyen téglákból építkezik tovább ez a piramis, önmegvalósítás vagy önbecsülés, én itt megrekedtem. És hogy miért is ez a hiány és hogy miért érzem nagyobbnak mint amekkorának lennie kéne... mert én vagyok azért. Holnap emiatt hülye leszek, elment minden kedvem, még attól is hogy igényem legyen az alapvető dolgaimat elvégezni. Nem kell kérdezni mi történt. Semmi nem történt. Illetve igen, de az én bajom. Hazug vagyok, mert nem siránkoztam addig amíg nem volt muszáj. Mert titkoltam valamit ami azért történt, hogy a másikat ne idegesítsem a problémámmal. Miért? Mert szeretem megóvni magamtól az embereket. Inkább szenvedek. Bár ezt úgysem lehet megmagyarázni. Logika ebben nincs. Csak egy sugallat, egy érzés: nem akarok nyűg lenni senkinek sem. Amíg meg tudom addig egyedül oldom meg a bajaimat. Ha már nem, ha tényleg muszáj, csak akkor szólok. Ez történt mostanság is. Szóval hazug vagyok. És a büntetésem az, hogy elvonják a létszükségletem. Mert kinek hogy. A testnek a kaja, a víz, az alvás, a levegő... a lelkemnek meg a "szeretve lenni" teljes repertoárja. Nálam ez utóbbi csonkult. Erre nincs mit mondanom. Az idő majd igazolja, hogy nem a megfelelő eszközt választották büntetésem és tanulópénzem árául. Mert aki szeret, az tudja, ez a legfájdalmasabb ostorcsapás...

Összefolynak a napok

Ezzel talán nem vagyok egyedül. Ti is biztos úgy érzitek sokszor, hogy ez az élet egy örökös futás és nincs szünet vagy megpihenés a napok közt. Érdekes, mert mikor tanítottam, mellette még elmentem korrepetálni esténként, nem is egy tanítványom volt anno. Emellett háztartást vezettem, írtam és nem éreztem azt amit mostanság. Miért van ez így, halvány elképzelésem sincs. Öregszem? :) Gondolkodtam pedig, hogy kéne még bevállalni valami pluszt mert azért bevallom, hiányoznak a nebulók... bár az a nyüzsi meg kiabálás, verekedés halmaz nem igazán hiányzik. Valahogy más ez az életforma. Mikor hazaérek rendrakás, pár szót váltok a "házastársammal" (a ház főnökével) és vagy főzök vagy nem de azt veszem észre, hogy este 7 van. Fél óra net, közben nézem csakis röhögés célból a Való világot, fürcsi, majd olyan álmosság kap el, hogy magam sem értem. Mióta tervezem, hogy elmegyek és veszek magamnak néhány olcsó és hasznos göncöt, egyszerűen még oda sincs kedvem elmenni meló után. Persze szar ügy mellesleg az is, mert csak 6-ig vannak nyitva az olyan üzletek, ahova én megengedem magamnak, hogy shoppingolás miatt betérjek. 

Ma meghívást kaptam munka közben a kanizsai költők klubjába, ahol havonta egyszer lehetne látogatást tennem és szeretnék is, remélem azt valahogy sikerül kiviteleznem. Volt kolleganőimmel is már rég ültem le egy forralt borra, az is hiányzik. Szervezés alatt van a keszthelyi író-olvasó találkozóm is, jó lenne összeszedni magam. Szoros a kötél, ami a nyakam körül tekereg, 2 hónapja nem írtam egy betűt sem. "Süss fel nap, fényes nap" című dal most nekem is szól, s bár ezt tanítottam ill. tanítjuk 1. osztályban, most valódi szükségem lenne erre a segítségre. Lakást is szeretnék már nézni nemcsak újságban és neten hanem valódi nagyságában, élőben. De mikor?!

Koncertre is mennék, annyira kellene egy kis szórakozás, de nincs kedvem semmihez sem. Ezt hozza a 33 év? :)

A macskánknak van a legjobb dolga. Ő csak eszik, alszik, ha nem vagyok otthon (és ő ezt ki is használja) rámászik a konyhaszekrényre és tappancsait ott hagyja lenyomatként a tiszteletemre. Na persze le is bukik, mert a nyomok eredeti szépségükben ott villognak mikor hazaérek és ismerősen hangzik a mondatom: Samu, már megint ott jártál, ahol nem kellett volna". Amúgy meg nagyon szeretem ám, mert mikor akár egy pillanatra is leülök nem a gazdájához bújik, hanem az én ölembe kucorodik és addig le nem száll az ölemből, amíg én fel nem kelek. :) Kaját is tőlem kap, talán ezért? Igaz lány cica, de az ő szívéhez is a gyomrán át vezet az út, mint a gazdájának? :) Egy család... értékeli a főztömet és a fini falatokat... Erről jut eszembe, hogy ki kell ötlenem valami fincsi sütit vagy desszertet, mert ünnep lesz a kis családunkban. Még fogalmam sincs egyébként, de a net és az én ötleteim csodákra képesek. Még van pár napom és néhány éjszakám addig... 

Na de mikor lesz már tavasz???

Éjszakára pedig egy kis elgondolkodtató zene... ezt majd holnap boncolom inkább...

After wellness

Már megint késve sikeredett idekeverednem... azt gondoltam, hogy egy munkakör váltás nem ennyire bonyolult, de tévedtem. 9 év pedagógiai meló után bevallom őszintén megfeküdtem. Mármint nem szó szerint csak valahogy nehéz most. A megfelelés kényszer elég erős bennem egyrészt, másrészt pedig mint már mondtam a követelmények mind minőségi mind egyéb téren olyan léceket állítanak elém, amit nem könnyen tudok átugrani. Az új munka mindig bizonytalanságot szül, mert nem ivódtak még be azok az ismeretek, információk, mozdulatok, amiket ez az ügyfélszolgálati kör igényel. Bár ma megdicsértek és nagyon jól esett a pocakomnak. 4 napja dolgozom élesben és persze még tanuló címkével, hát... tényleg nem eccerű falat... sok fajta ember rengeteg megoldásra váró problémával, 7-8 szoftver alkalmazásával, folyamatok tömkelegével, hogy megjegyezni se bírom. Hangulatok kavalkádja az emberi viselkedésben, időjárás, panasz mértékének függvényében mind más egyéniség, vannak köztük kedvesek és türelmesek, de láttam már dühöset és eldurranósat is. Egy szerencse, hogy tényleg türelmes emberke vagyok és még végszükséglet esetén is igyekszem mosolyogni. Némi pozitívumom még az is, hogy helyzetektől függetlenül elég jól megy a kommunikáció számomra és ma a főnököm ezt kifejezetten meg is célozta nekem hangos dicséret formájában. :)

Ez mellesleg azért is tök jó, mert a főnökök nem igazán szeretik dicsérgetni az alkalmazottakat, inkább csak a negatívumokat szokták felemlegetni. És most, hogy így kezdőként ez jól esett, nem véletlen. Motívál és persze tudom magamban az irányt, hogy az az út, amin megyek vezet valahova.

Visszatérve a mai blogom címére, hogy valójában miért is ezt választottam mint kiemelt cím? Mert szombaton egy szépen sikerült napot zárhattam illetve zárhattunk Csokonyavispntán egy hotelben. Tudom nem sok az az 1 nap, mégis azt gondolom életmentő volt pihenés és kikapcs szempontjából. Szép környezet, nyugodtság, vízcsobogás és ernyedés a jacuzziban némi szaunaforróságban, tvzés és vacsi a szobában, kis séta és másnap végre együtt reggelizhettünk és nem külön. A reggeli kajcsi után check out majd irány Kaszó gyönyörű túraútvonala, amit persze csak részlegesen teljesítettünk, mert össze-vissza bóklásztunk mindenféle irányított cél nélkül. A nap sütött, volt vagy 20 fok, igazi tavasz, madárcsicsergés, vonatnézegetés, fotózás és végre friss levegő. Sosem jártam még itt, de szeretnék majd menni egyet a kisvasúttal is ha esetleg arrafelé járunk még. Egyébként ajánlom mindenkinek, családoknak külön élményt jelenthet ez a hely. (majd én is elmegyek egyszer családostul. Ha lesz. Egyszer:)

Most mutatok egy képet erről, láthatjátok mire nem képes egy jó fényképező masina:)

Ez utóbbi a "ne fotózz már hagyjál békén" effektus... tudjátok mennyire szeretem az ilyen megörökítéseket :(

Bár azt mondják a "tudósok", hogy minden kép jó lesz majd akkor, ha már csak emlékezünk a szépre meg hogy milyenek is voltunk fiatalon. Nahát ez számomra kicsit más jellegű, én különleges állatfajba tartozom, valahogy nem szimpizek a fotóapparátussal. :) Nem szeretem ha engem nézegetnek. :) Ja a hajam kissé kócos, sorry... fújt a szél és bárhogy tereltem csak az arcomba vágott. Erre appellálva holnap megyek is (remélem el is jutok este) fodrászhoz egy kis csinosításra, már vagy fél éve nem jártam ilyen szakembernél nő létemre. Persze ez nekik így nem üzlet, nekem viszont tök sok pénzem megmarad a tárcámban. Ugyanis nálam a megmosom és már indulok is elv él, ami azért van, mert alapban göndör vagyok és nem igénylek semmi fajta bongyorítást és cicomát. De ha valaki hajsimítót szeretne ajándékozni akkor azt mondanám ne tegye, mert nem fogok örülni neki. :)

Erről (vagy csak úgy) eszembe jutott, hogy éveim száma nemsoká gyarapodni fog és sajna nem lesz már érdemes megfordítani a számot. Jövőre meg már pont az ellenkezőjét érném el vele, öregíteni nem lenne frankó az amúgyis tetemes mennyiségű éveim számát. Szóval ezt buktam. Nem igazán vallom a hatalmas ünnepléseket a szülinapomon, de vannak elképzeléseim vagyis vágyaim mit is szeretnék. Ha nem tárgyakban gondolkodom akkor az első és legfontosabb amit szeretnék az a kapcsolatom és a magánéletem boldogságának megőrzése, fenntartása és kiteljesítése egészségben és odaadással némi önfeláldozással. A második a családom és a barátaim egészsége, a köztünk lévő kapcsolat ápolása és jobbítása. Mindezeket persze megelőzi egy 0. szit, úgy hívják Egészség nagy betűvel. Mert hiába a többi ha ez nincs. A pénzről nem beszélek, valószínűleg mert nem játszik ilyen formában szerepet nálam. Ha tárgyakra gondolok mint ajándék, akkor pillanatnyilag egy szép köves órára vágyom, másodsorban egy rég megálmodott normális szabadidőruhára (csak kifogyott a perselypénzem) és egy vastag karkötőre ami szintén vagy köves vagy egyszerű, vastag és fehér, mondjuk gyöngyökből áll. Igazából ez utóbbira csak elképzelésem van és az is csak azért, mert valakin láttam és nagyon megtetszett. Na ennyi. De az is elég lesz, ha nem felejtenek el azok, akik fontosak nekem... azon a napon...

Újra itthon

Ismét itt vagyok, bár nem sok humorom van az íráshoz. Olyan érzésem van, mint amikor összeszorítja egy satu az agyam még megmaradt zsigereit. Péntek van és hála, hogy most 4 olyan nap jön, amikor pár óra pihenést is magaménak tudhatok így a 3 hét abszolút tanulás után. Nagyon örülök, hogy vége lett a börtönnek ott Pesten, egyszerűen tényleg úgy éltem meg, mint egy rabságot. Reggel 9-17-ig egy helyen, egy légtérben némi pisidzünettel végigélni a napokat, fáradtan, kifacsarva visszaérni a hotelbe és ott is csak a 4 fal, szóval elég volt. A hétvégék azzal teltek, hogy készültem a következő hétre mosással, vasalással, az éppenhogy időt kihasználva a legeslegjobb és legpraktikusabb dolgokra... feltöltődni alig, mert tudtam, hogy hétfőn újra hajnali kelés, egész nap agytömés, este 6 körül chekkolás a szálláson, addig cuccok cipelése, szórakozás és pihenás nuku. Kedden azért sikeresen hazaértem még mondhatni időben, de másnap reggel már irány az iroda és a szabályzatok átnyálazása, amiből tesztírás következett. Ha őszinte vagyok, akkor azt mondanám, hogy én nem számítottam ilyen kemény kiképzésre és elvárásokra, de már az álmaimban is a százalékok és a teljesítmény elvárási arányok villognak. Ma már tényleges munkát is folytattam az üsziben, hús-vér emberekkel kommunikáltam és próbáltam ezközölni a befizetéseket. Azt mondták 3 hét alatt úgy be kell tanulni, hogy 2 hét múlva már elmegy az egyik kolleganő és be kell helyette állnom élesben... na most azért remélem érzékeltétek a leírt számokat :( 

Be kell vallanom, félek. Miért is? Mert az új mindig bizonytalanságot szül, a bizonytalanság, minek az alapja a rutin és a készségek hiánya pedig félelmet okoz. A folyamatok tömkelege, a sales irányvonalai, az ügyfelek kiszolgálása és a hatalmas elvárások olyan mértékben leszívnak, hogy magammal szembeni elvárásaimat most meg kellett emelnem, mert érzem, hogy még többet bele kell fektetnem abból, ami bennem van, hogy megfeleljek mindkét oldalnak. 

De most másra térjünk rá. Holnap kicsit szépülök és az éjszaka megálmodom új körmeim színét. Asszem sötétkék lesz, de tetszik a pink is. Kora délután már készülök, mert páromat megajándékoztam egy idegen helyen töltött wellness-éjszakával valahol máshol. Így aztán csak vasárnap vagyunk várhatóak haza. Egy kis masszázs, kis infraszauna nekem, és egy picike csobogó fürdővíz jót fog tenni testi és szellemi felüdülésünknek és nem utolsó sorban nagyon vágyom az együtt töltött percekre, melyekből mostanság igencsak kevés jutott. Nem korholva és nem célozva egyikünk elfoglaltságaira sem, egyszerűen így alakul az élet, sajnos pörögve és feszülten, hát ezt igyekezvén próbálom kissé megállítani ezt a folyamatot... tudom ez csak átmeneti és ettől nem változik meg semmi, mégis alkalmat adhat arra, hogy összekovácsoljon minket és legyenek olyan emlékek, melyekre esetleg majd szívesen emlékezünk vissza. Nem utolsó sorban persze azért is, hogy kiszabaduljunk ebből az ördögi körből, ami fullaszt, gyötör és megszokássá alakul mindannyiunk életében. 

Na nem panaszkodom, rövid az élet ahhoz. Jól megváltozott minden körülöttem egy ideje. Lett két kéz, aki átölel, hely, ahol nyugodtan alszom, munkahely, ahol dolgozom. És boldog vagyok. Talán még nem is voltam így soha. Furcsa érzés...

Apple

Nem nagyon volt még, hogy 1 hétig ne blogoltam volna. Na akkor most ez is megtörtént. Tényleg nincs időm, sem energiám pedig téma lenne. Egész héten agyi leszívás történik, ma pl a számlázás rejtelmes dzsungelébe tévedtünk. Mondhatni jó sűrű és sötét volt... Múlt héten még ismerkedtünk a környezettel, a nagyváros szépségeivel, a közlekedéssel, de mára már kívülről tudom a villamoson elhangzó szövegeket, ilyeneket hogy you can change to metro line two meg ilyesmi. Ingázunk a Moszkva tér és a 8. ker között, az út időtartama közel fél óra. Aztán másik útvonal a Kinizsi utca és a hotel közti táv, ami gyakorlat szerint gyalog megtéve csak 15 perc. Bevált boltunk a CBA, van belőle nagy és még nagyobb, az előbb a kisebb területűvel próbálkoztunk elég jó eredménnyel. Délután ugyanis rám jött az alma utáni vágy (mert most csak erre vágyhatok:)) szóval csorgott a nyálam a számlázási infók közepette és az tartott életben, hogy elgondoltam nemsokára ehetek 1-2 piros és lédús almácskát. Lehet, hogy öltem is volna, ha nem találtam volna egy boltot sok szép piros almával :) na de a projekt sikeresen kivitelezve, vacsora lightosan kipipálva, hmmm.... fincsi volt. De még lehet, hogy eszek.:)

Nem mondtam, de a hétvégém nagyon gyorsan elment, alig éreztem meg a pihenés halvány szikráit. Persze pénteken éjjel értem haza, szombaton kimostam a heti összegyűjtött szennyest és kitakarítottam némileg, aztán vásárlás és aminek nagyon örültem az egy vacsi volt ahova meghívtak. Biztos nem találnátok ki mit ettem! Na nem almát, nem nyert. Pizzát képzeljétek el! Mert ugyebár én inkább meggyúrom, de enni nem nagyon... most mégis arra fanyalodtam és kértem egy magyarost, aminek csak felét sikerült elpusztítanom párom örömére. (tudja hogy velem a legtöbbször jól jár, mert nem eszem meg az egész adagot)

Vasárnap anyulátogató volt meg keresztfiaim megpuszilgatása némi kajálgatással vegyítve. Hamar elment, sajnálom is. Este értünk haza, megint pakolás és óraállítás hajnali 4.50-re. ÚÚÚÚÚÚÚÚÚ!

Terveim szerint egyébként csütörtökön kiruccanok a Corvinba este egyet nézelődni. Térképileg 2 sarokra van a Szigony utca (arra talán nem kéne menni), bár ma délután az Iparművészeti Múzeum oldalánál egy fiatal srác ült magatehetetlen, belőve gondolom. Iszonyatos és sajnálatos látvány volt, nehezen dolgozom fel az ilyet. A társadalom szakadékában sokan vannak tudom. Mégis élőben látni, hogy emberek hova tudnak jutni...iszony...

A sok az még több

Igen, ez a mondat most igaz. A nagy mennyiségű anyag, amit leadnak naponta itt a tréningen hát... nem kis falat. Őszintén szólva sokkal több mint gondoltam volna. Aztán a másik a távolság. Nehéz legyűrni, mert ő, a "szerelem" most tényleg messze van, sokkal messzebb mint amit könnyedén elviselnék.  Persze laikusok mondhatnák,hogy ezt én vállaltam, ez kötelező, ennek így kell lennie, valamit valamiért és hasonlók... de a szívnek hiába magyarázol ilyen hülyeségeket, mert nem ért. Szóval nemhogy szendvicset nem tudok vacsira a tányérjára tenni, de még tányért sem tudok az asztalra tenni, mert Pesten vagyok. :(

Tegnap még általános műszaki dolgokról, szolgáltatásokról volt szó, ma már az ügyfélszolgálatis programokkal ismerkedtünk. Holnap délután pedig a Moszkva téren fogok kicsit dolgozgatni, belepislantani a napi munkába élesben az irodában. Nagyon fárasztó egész nap ez a tréning, de olyan fini reggelit ettünk ma is, hogy kárpótol mondjuk a délelőttért. Ropogós magos kifli, sonka, sajt és sok kávé volt pl. a mai menüm, de megdumáltuk, hogy a bő 2 hét alatt végig esszük az egész kínálatot. :) persze ez nem pótolja a kihagyott együtt töltött reggelizést (ami egyébként nem is volt mostanában) :(

Ha elfelejtettem volna mondani, aláírtam a szerződést itt Pesten hétfőn :). Viszont az út nem volt olyan kellemes mint ahogy vártam volna, a Volán hozta a maga formáját. Most azonban nem idegesítem fel magam ezen és nem is akarom elmesélni a miértet... kicsit más jár az agyamban. Egyrészt  zúg a fejem is, másrészt még nem vettem semmit a hétvégi szülinapra, egyébként ötletem sincs rá, de mindegy. A Corvin elég nagy, csak találok valamit. Ez a nagyvárosi lét nem nekem való, elvagyok a közlekedéssel meg a tömeggel is, de valahogy mégsem érzem enyémnek ezt a miliőt. 

Végül egy költői kérdés. Melyik a jobb szerintetek? Ha a másik társaságának hiánya lázadásra késztet és e lázadás szavakban is kifejeződik vagy ha magát a vágyat nyomjuk el és megpróbálunk alkalmazkodni a lehetőségekhez?   

Pesti kiküldetés

Egészen jó és érdekes volt a Liliomfi feldolgozása a színházban. Könyv alakban nem hosszú műről van szó, élőben azonban mintegy 3,5 óráig tartott. Zenés betétek, modern szókapcsolatok, humor és szép jelmezek tették érdekessé a művet. Szóval élveztem. :)

Szerdán túléltem a 2. körös válogatót és mintegy 42 percet voltam a faggató szobában, önéletrajzomat, jellememet faggatva úgy éreztem még a bugyim színét is megkérdezik... a végén szituációs feladat következett, el kellett adnom egy határidőnaplót, melyet magamon is elcsodálkozva nagyon jól teljesítettem is. Nagyon elfáradtam, s még a tudat, hogy az életemért küzdök is eléggé leszívott. Nem telt bele 2 óra már kaptam a hírt, hogy 3 teszt, egy személyes interjú, egy érvelési szituáció, egy újabb személyes interjú és egy újabb szituáció után a 18 főből nekem adták a határozatlan idejű szerződést! Ugráltam örömömben, úgyhogy ne tudjátok meg milyen energiák távoztak tőlem! Na ennek az érzésnek azért este jócskán adtunk, ugyanis kedves ismerősömmel beültünk egy kávézóba kis forralt borra és páleszre, de miveél este kidobtak minket (záróra miatt), így kénytelenek voltunk otthon folytatni eme nagy ünneplést. Ez eltartott hajnali 2-ig, sőt létszámilag is gyarapodtunk nemcsak az alkoholszázalék a vérünkben. Másnap persze ennek megvolt a böjtje...

Na lényeg, hogy a szerződést Pesten írom alá hétfőn. Ezzel együtt elkezdődik egy szép kis kiküldetés is, vagyis 2 és fél hét tréning és betanulás a munkába vizsgákkal, tesztekkel. Csak hétvégén jövök majd haza. :(

Végre olyan munkahelyet találtam ill. vettek fel, hogy irodában dolgozhatok, emberek között lehetek, számítógép lesz a munkaeszközöm, 3 percre lakom ráadásul a helytől :) szóval minden tuti. Reggel 8-tól 17-ig húzom majd az igát a budapesti vizsga után és azért hadd mondjam, kicsit több pénzért mint amit eddig kerestem. Ez azért is kellett már, mert nem szeretem alsóbb rendűnek érezni magam bárki másnál, tudok tervezni és gyűjteni és nem kevésbé pedig néhány dolgot amire már régóta vágyom talán meg is tudom venni valamikor. 

Egyébként furcsa, hogy amikor bemutatták az új kollégákat és megnézhettem az egész irodát, akkor úgy éreztem csak álmodom. Fél év küzdelme ért révbe. Nem kis dolog. Még azt szeretném, hogy találjak olyan mozgásformát vagy társaságot, ahova rendszeresen eljárhatnék mozogni legalább hetente egyszer. Annyi ülés és szemfájdító munka befejeztével élvezetes lenne, ha mondjuk kicsit biciklizhetnék vagy tornázhatnék, fitness vagy egyéb más mozgást produkálhatnék, ami kihozná a napi feszültségemet és fáradtságomat. Rajta vagyok az ügyön, de ha valaki tud nekem tanácsolni netán helyet és lehetőséget, én szívesen fogadom.

És mára befejezem, mert esküvő kiállításra megyek és előtte még pizzaprojekt van. No de hogy ne higgyjétek, hogy lusta vagyok, megmutatom mit készítettem így délelőtt. Tessék találgatni...